Guardiola mesél életfilozófiájáról, edzői hitvallásáról - kicsit másképpen

Pep Guardiola: Tudtad, hogy ugyanazon a napon születtünk?

Fernando Trueba: Bizony, január 18-án.

G: És mennyire boldog voltam emiatt. Mindig mondtam is az öcsédnek, hogy köszöntsön fel a nevemben, de biztosan sohasem tette meg. (Trueba testvéréről, Davidról van szó, aki író, rendező, Guardiola nagy barátja, és amúgy híres Atlético Madrid-drukker – a szerk.)

T: Dehogynem, mindig megmondta. Nekem az öcsém olyan, mintha a fiam lenne. Ettől még persze mindig ment otthon az ökörködés. Mondd meg nekem, Pep, de őszintén, te tudtad, hogy edző lesz belőled?

G: Már 25 éves koromban edző szerettem volna lenni, mert mindig úgy gondoltam, hogy imádom a futballt, de nem tudom, hogyan jött az egész.

T: Valóban? Vagyis most azt csinálod, amit mindig is csinálni akartál. Most például hogyan képzeled el a jövődet?

G: Tudod, én mindennap arra gondolok, hogy holnap lelépek. Amikor irányítasz valamit, mindig benned kell lennie a tudatnak, hogy akár már holnap le tudj lépni. Úgy dolgozom, hogy meglegyen a szabadságom abban, hogy meghatározzam a jövőmet. Ha sok ideig köt egy szerződés, az szorongást kelt, és akár el is veszítheted a szenvedélyedet.

T: Értelek. Azt hiszem, ha kiveszne belőlem a szenvedély, abbahagynám a filmezést. Ez valami több. Nem vagyok vallásos, soha nem is voltam. Mindig azt mondom, hogy az egyetlen dolog, amiért imádkozom, hogy ne veszítsem el a szenvedélyemet.

G: Mennyire egyetértek ezzel! Mindig azt gondoltam, hogy leginkább azt kell keresni, amit igazán szeretsz, és amit manapság a legnehezebb megtalálni. Óriási szerencse, hogy azt tehetem, amit szeretek.

T: Igen, bár én ezt a szenvedélyt a film iránt nagyon fiatalon, tizenhét éves koromban szereztem. Korábban viszont író, festő szerettem volna lenni. Az én gondom éppen ellentétes volt a tiéddel. Azt szerettem volna, ha legalább négyszáz életem lenne, hogy mindenféle csodás dolgot megvalósíthassak.

G: Nekem a legcsodálatosabb dolog a szakmámban az, ha eltervezhetem, mi lesz a meccsen. Milyen játékosokra lesz szükség, milyen taktikát alkalmazzak. Arról álmodnék legszívesebben, ami meg fog történni.

T: És megtörténik olykor? Beválik az álmod?

G: Hála istennek. Miért ne válna be? Ha jó játékosaid vannak, az egyik ezt gondolja: „Ha ez így megy tovább, biztos, hogy eltángáljuk az ellenfelet." Mindig arra törekszem, hogy biztosak legyenek benne, tudjuk, mit hoz a jövő. Ettől sokkal jobb lehetőségeink lesznek a fejlődésre.

T: Van valami, ami nagyon hasonlít az edzői és a rendezői szakmában. Mégpedig az, hogy a legjobb embereket kell kiválasztanunk. És ez remek dolog.

G: Igen, ugyanakkor a legnehezebb is.

T: Persze, mert egy kicsit pszichológusnak kell lenni, tudnod kell beszélgetni velük, megmagyarázni a dolgokat, jól kommunikálni.

G: Kétségtelen, hiszen a játékosok és a színészek nem egyformák, mindenkivel máshogyan kell bánni, de ugyanakkora tisztelettel. Mert, bár ez néha egészen máshogy látszik, mi valójában értük vagyunk. Vagyis a mi eredményességünk attól függ, hogy ki tudjuk-e hozni belőlük a legjobbat.

T: Rengetegszer kérdezik meg tőlem, hogyan instruálok a színészeket. Azt szoktam mondani, hogy mindegyiket máshogy. Hogyan lehetne egyetlen módszer a színészek rendezésére? Mindenki az, aki, teljesen eltérő személyiségek vannak.

G: Mondd csak, Fernando, te is azokkal értesz egyet, akik szerint a fiatalok már nem akarnak erőfeszítéseket tenni, hogy nincsenek céljaik?

T: Szerintem a fiatalokat túlértékelik. Olyan világban élünk, amely a fiatalság rögeszméjének megszállottja. Az öregek fiatalok akarnak lenni, akik meg középkorúak, azok is. Minden a fiatalokról szól: a divat, a filmek, a hétvégi bulik... Már tele van vele a hócipőm, és ez olyasmi, amit nehezen tudok elviselni. A fiatalság éppen olyan életszakasz, mint bármi más. Sokkal több figyelmet kellene fordítanunk az öregekre, mert ők olyan dolgokat tudnának átadni, amelyek jó tapasztalatokkal vérezhetnének fel bennünket. Amikor öreg leszel, megtanulod, hogy nem kell olyan komolyan venned magad.

G: Lehet, hogy igazad van, és értem is, amit mondasz, bár szerintem fiatalon minden generáció ugyanolyan. Mert például lehet, hogy egy öregember azt gondolja, hogy régebben sokkal több erőfeszítést kellett tennie, de ha egy fiatalnak célt adunk és lehetőséget, hogy el is érje, biztos, hogy megszakad érte.

T: Igen, ebben igazad van. Mindig csodálkoztam azon, hogy néhány rendező öreg korában forgatta a legjobb filmjeit, mások viszont a legrosszabbakat. Szerintem mindannyiunknak megvannak a legjobb éveink. Egyesek a húszas éveikben a legjobbak, mások a nyolcvanasokban. Erről jut eszembe, hogy van az öreg rendező-tünetegyüttes, amely aligha kerülhető el... Vagyis hogy minden lehetőséget megragad az életben maradásra, hogy eljárjon hazulról, csak hogy benne maradjon a szakmában.

G: Tudod, nekem edzőm volt Javi Clemente a spanyol válogatottban, most pedig fogta magát, és elment az iraki válogatott edzőjének. Vagy ott van Camacho, aki a Real Madrid, a válogatott edzője volt, és most elment Kína szövetségi kapitányának. És ezt nem rossz értelemben mondom, éppen ellenkezőleg. Azt mondom, hogy válaszd azt, amit szeretnél.

T: Mondok egy másik hasonló példát: nemrég egy öreg francia színész azt mesélte nekem Belmondóról, aki nyolcvanegy éves, hogy forgatott egy rendkívül rossz filmet. A barátom megkérdezte tőle: „Mi a fenének kellett ilyen idősen megcsinálnod ezt a rettenetet?” Belmondo pedig így válaszolt: „Mert úgy éreztem, nem maradhatok a fenekemen, forgatnom kell, nézni a stábot, a műszakot, beszélni az emberekkel.” Nekem ez nagyon tetszett, tökéletesen meg tudtam érteni.

G: Meg kell érteni, hogy az emberek egyedül vannak, teljesen egyedül, és nem lehet magukra hagyni őket. Szükségünk van az embereinkre. Igaz ugyan, hogy olykor kezdeményezni, mozgatni kell őket. Nézd meg például a gazdaságot. Nem gondolhatjuk azt, hogy a politikusok vagy a közgazdászok majd megoldják a gondjainkat. Inkább úgy kellene gondolkodnunk, hogy „Vagy mi együtt fogjuk megoldani, vagy senki."

T: Én ebben az egész gazdasági válságban arra a következtetésre jutottam, hogy a kormányoknak és az oktatási minisztériumnak kötelezően oktatniuk kellene a közgazdaságot. Nem elég néhány alapismeret, amelyet hét vagy nyolcéves korunkban szereztük meg. Meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy dzsungelben fognak élni, ahol nem értük hozzák meg a döntéseket.

G: Igen, mert a közgazdasági elméletek ismerői juttattak el oda, ahol most vagyunk.

T: Szerintem nem tudták, hová jutunk. Mindenesetre mindannyiunknak szükségünk volna kisebb kurzusokra, hogy megértsük az új valóságot. Neked például milyen terveid vannak?

G: Gőzöm sincsen. Ha szeretném folytatni, folytatom. Ha nem akarom, befejezem és odébbállok. Az én szakmámban állandóan döntéseket kell hoznom. El fog jönni az a nap, amikor már nem lesz kedvem a játékosaim közé menni, vagy ők nem akarják majd látni az én arcomat. No, ebben a pillanatban kell venni a kalapomat és keresni másokat, akikkel újabb terveket szőhetek. Végül is mindig a legkevésbé sejtett dolgok történnek. No de neked mik a terveid?

T: Nekem csak egyetlen tervem van: tovább szeretnék filmet forgatni arról az utcáról, ahol a barátaim éltek. Beszélgetni velük, jókat enni, de hát ez egyre nehezebb. Ezt szeretném csinálni, és a lehető legjobban megöregedni, hogy olyan legyek, mint a jó bor.