Művészhajú Tarzan és a magyar rendszer

A Hollywood Athletic Club világhírű uszodájában több filmcsillag úszkál, mint a földkerekség bármely más fürdőhelyén. William Powell hosszú betegsége után mindennapos úszással hozza rendbe az erőnlétét. Eddie Lowe szorgalmasan úszik, néha megáll a kisvízben és lefröcsköli John Wayne-t. Shirley Temple, aztán meg John Ford, a híres rendező mindennapos vendége az uszodának.

De ha Weissmüller Johnny alakja megjelenik a rajthelyen, mindenki ezt a nagyszerű emberpéldányt nézi. Ő azon kevesen közé tartozik, akik kétszer lettek világhírűek: először a világ legjobb úszójaként, másodszor pedig mint filmszínész, Tarzan szerepében. Johnny ma már közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, ám még mindig tökéletes a formája.

A haja hosszú, amolyan művészhaj. Ez a Tarzan-szerephez kell. Ugratják is ért eleget. Johnny jó fiú, mosolyogva fogadja a „húzásokat", és mindjárt benne van egy kis kergetőzésben. Tessék megfogni Weissmüllert! Még senkinek sem sikerült.

– Mennyire úszod a 100 métert? – kérdezem tőle.
– Ebben az uszodában 55 másodpercre – feleli nevetve. (A Hollywood AC uszodája 25 yard.)

– És az 50 yardot? – érdeklődöm tovább.
– Bármikor 22-23 másodperc alatt. De legszívesebben csak 25 yardot úszom.

– Rendben van. Mérem az időt! – csapok le rá.
Johnny mosolyogva beleegyezik.

Leszaladok az öltözőbe az órámért. Mire visszaérek, a többiek már mind tudják, hogy Weissmüller időre úszik. Kijönnek a medencéből, odahúzódnak a korláthoz, hogy bámulják ezt a csodálatos úszót.

– Magadtól indulsz, vagy indítsak? – kérdem.
– Indíts. Mindig jól elfogom az indítást és valahogy kellően izgatottá is tesz az indító parancsszava.

Indítok. Hatalmas fejes és Johnny máris az uszoda harmadrészénél tart. Mint egy torpedó, úgy hasítja a vizet. Lába, mint a propeller csavarja. Pedig nem is könnyű dolog ezt a hatalmas testet vinni. Johnny súlya száz kiló körül van. Bevág: 11.2! Mutatom az órát. Nevet. Aztán ezt mondja:
– Könnyen megy, de az alkarom már nem tud úgy húzni, mint azelőtt. És a lábam is megérzi, ha nagyon belevágok.

A napi úszóadagjáról kérdezem.
– Először 400 yardot úszom egészen kényelmesen. Aztán 200-at gyorsabban és még 1000-et egészen lassan. Mindennap „rúgok" még 200 yardot. Aztán fürdöm egy negyed órát.

– Nem vagy fáradt utána?
– Nem. Tudod, hogy még vízilabdázni is szoktam utána!

Johnny lejön a vízilabdaedzésekre és beszáll egy kis barátságos 2x20 perces játékba. Sokat úszik, a kéztechnikája még mindig a régi, sőt most talán még jobban osztogat. De a labdáért nem szeret menni.

– Mi az, hagyod, hogy a fiatalok elnyomjanak? – ugratom.
– Hja, nem megy már a dolog olyan könnyen, mint valaha. Ezek a fiatalok erősek, gyorsak, és ami a fő, nagyon bírják tüdővel. Nekem pedig... Hát, én már sokat használtam a tüdőmet.

Kifeszíti hatalmas mellkasát. A felsőteste nagyon erős. Kidagadnak az izmok. Rengeteget tornázik a szereken. Tarzannak az izmait meg kell csodáltatni a világgal! Johnny roppant lelkiismeretes. Ha nincs is ott az edzője, Ben Price, mindig ledolgozza a maga óráját. Mondja is a fiataloknak:

– Vigyázzatok! Mindig dolgozni, mindig edzeni kell. Annak idején csak úgy tudtam a formámat megőrizni, hogy mindennap komolyan úsztam, tornáztam, vigyáztam magamra. Nem volt külön téli idény vagy versenyidény. Persze egy-egy nagyobb viadalra, a bajnokságra vagy olimpiára még többet, még rendszeresebben készültem. Ott jobb akartam lenni a szokottnál. Úgy osztottam be a munkát, hogy mire eljött a verseny, már akkor állandóan jó időket úsztam. Nem kellett magamat külön egy napra beállítanom, hanem az alatt a pár hét alatt egyformán mindig jó voltam.

Eszembe jut az a sokat forgatott beszédtárgy, hogy Johnny tulajdonképpen sohasem „úszta ki magát". Mi igaz ebből?

– Hát... Hogy is mondjam. Amikor igazán jó formában voltam, soha senki sem szorított meg egyetlen 100 méteres vagy 100 yardos versenyen sem. Persze ez csak akkor volt így, ha egészen kiváló formában voltam. Olyanban, amilyenről az előbb beszéltem. Átlagos formában bizony volt úgy, hogy mindent bele kellett adnom, ha azt akartam, hogy ne tudjanak megközelíteni. Különben azt hiszem, hogy Arne Borg is így volt. Fénykorában a svéd bajnok is állandó jó formában volt. Megkérdezhetnéd, előfordult-e, hogy kiúszta magát, hogy egy verseny után „lógott a nyelve". Aligha.

A fiatalokról kezdünk beszélni. Mondom neki, hogy ezek csak labdázni szeretnek, de nem akarnak úszni.
– Sajnálatos. Mi lett volna belőlünk, ha csak vízilabdáztunk volna. Barátom, én minden mérkőzésünkön játszottam, de előtte indultam 100 méteren és váltóban is.

Versenyemlékekről beszélünk: Páris, Amszterdam!
– Amszterdamban a magyarok sakk-mattá tettek. Folyton kerestük az ollót, mert a magyar csapat gyors volt és jól váltott. Nem úsztak azok sokat, egyszerre talán csak 10 yardot. Mire érvényesült volna az én nagyobb gyorsaságom, már leadták a labdát. Ha meg nálam volt a labda, mire lövőhelyzetbe kerültem, már rajtam volt valaki. Sohasem lehetett tisztán lőni mellettük.

Sokat beszélünk a budapesti portyáról, a régi időkről. Olyan ízesen és részletesen beszél budapesti élményeiről, hogy az emlékezőtehetségét is megcsodálom. A többieket meg a humora bűvöli el. Johnny a zuhany alatt áll. Körülötte az egész csapat. Hallgatják. Késő van. A társaság lassan oszladozni kezd. Johnny odakiált a távozóknak:
– Dolgozzatok, lusta banda! Hétfőn lejövök. Ha nem is lesz olimpia, lesz bajnokság, lesznek Pánamerikai játékok. Ha nem dolgoztok rendesen, elraknak benneteket. Hiába van magyar vezető, hiába van magyar rendszer. Úszni kell, rengeteget kell úszni és sokat edzeni.

Megkérem Johnnyt, jöjjön le gyakran az edzésekre. Nagyszerű hatással van a fiúkra. Búcsúzunk. Megkérdezi, mi hírt hallok Budapestről. Lelkemre köti, hogy küldjem el üdvözletét a magyaroknak, Beleznaynak, Donáthnak, a többieknek – az egész magyar sportközönségnek.