A nyitó lépés a magát szabadságoló, és önmagát, valamint családját New Yorkig „száműző" Guardioláé volt, aki az Amerikai Katalán Intézetben több hétköznapi honfitársa körében emlékezett és ünnepelt, majd adott egyértelmű állásfoglalást a témában a véleményéről. „Írjatok be egy újabb szavazatot a függetlenné válás mellett" – állt Guardiola rövid videoüzenetében.
Kedd este az Anaitasuna ellen játszott bajnoki mérkőzést a világ egyik legjobb férfi kézilabdacsapata, a Barcelona, gyakorlatilag üres lelátók előtt. Kongott az ürességtől a 7585 néző befogadására képes Palau Blaugrana – hivatalosan ötszáz néző került be a jegyzőkönyvbe –, s mindez olyan hatással volt a csapatra, hogy a házigazdák 2–7-tel kezdtek(!), és a szünetre érték utol a vendégeket, hogy aztán a második félidőben megmutatkozzon az erőfölény. És hogy hol voltak a szimpatizánsok? Nos, ők is elmentek a tömegmegmozdulásra. |
Hogy a téma mennyire felkavarta és megosztotta a spanyolokat, azt bizonyítja a volt válogatottbeli és klubtárs, Alfonso véleménye, aki gyorsan kiosztotta Guardiolát, mondván: ha ilyen mély érzelmeket táplál Katalónia iránt, tetszett volna visszautasítani a spanyol válogatottságot, és nem a spanyol mezben feszíteni. Akkor még úgy hitték, büszkeséggel...
A lavina persze elindult, de elsősorban politikai síkon mozog – nem először, és vélhetően nem is utoljára –, sportvonatkozása egyelőre csekély. De nem annyira, hogy a Barcelona klubelnöke ne sietett volna leszögezni: az együttesre ez nincs kihatással.
„Amennyiben Katalónia függetlenné válik, az a csapat életében semmilyen változást nem jelentene – jelentette ki Sandro Rosell, aki példát is talált. – Mi továbbra is a spanyol élvonalban kívánunk szerepelni, ahogyan független államként a Monaco is a francia bajnokság küzdelmeiben vesz részt. Ebben a helyzetben mi vagyunk függetlenek Katalóniától, ugyanúgy folytatjuk a versenyünket a Real Madriddal, ahogy eddig."
A téma kényes volta miatt a sportolók – külö- nösen a topszinten lévők – eddig nem nagyon adták nyíltan a nevüket az elszakadáshoz, azt meghagyták vitatémául a politikusoknak. Egyedül Oleguer Presas, a Barcát 2008-ban elhagyó védő volt az, aki olyannyira belemerült ebbe, hogy még rendőrségi ügye is lett belőle. |
Az mindenképpen érdekes viszont, hogy Rosell egyáltalán fontosnak érezte megszólalni a témában. Az elmúlt időszakban ugyanis a függetlenné válás kapcsán a Barcelona nem, csupán a katalán válogatott merült fel, mint Spanyolországtól elváló tényező.
Gazdaságilag és sportértékben a Barcelonának éppen annyira szüksége van a spanyol élvonalra, mint viszont. Önálló katalán bajnokságnak nyilván nem sok értelme lenne, de ha már a monacói példa szóba került, az megérne egy gondolatmenetet, hogy a történelem során Franciaországhoz szintén sok szállal kötődő Katalónia a kirakatcsapatát „elviheti-e" a szomszédba. Fogadókészség valószínű lenne rá, a gránátvörös-kékek azonmód felértékelnék a magának egyébként is egyre nagyobb teret követelő Ligue 1-et.
Katalán válogatott pedig évek óta működik – Johan Cruyff irányítása alatt – és játszik gálamérkőzéseket. Igaz, hasonlót más spanyol nemzetek-nemzetiségek is felmutatnak, a baszkokkal például 2006-ban és 2007-ban is megütköztek, de nem derogál az argentinoknak vagy a braziloknak sem, hogy lekössenek velük meccseket. Az utóbbi évtizedben az esztendőt rendszeresen hasonló eseménnyel zárta a Barcelonára épülő katalán válogatott, amelynek csapatkapitányát történetesen Víctor Valdésnek hívják. Ilyenkor egy-két napra fellángol a vita, hogy mire menne a spanyol válogatott a katalán labdarúgók nélkül, illetve mit értek el volna utóbbiak a nemzetközi színtéren, ha nem lennének spanyol játszótársaik. A vita eldöntetlen, de néha visszatér, miként az elszakadási törekvés is, amelynek a gazdasági válság adott most új impulzust.