Melyik mez jön először „szembe” a tudósítóval egy Milan–Internazionale olasz bajnoki napján? Az eredmények és a népszerűségi lista ismeretében Pato (7), Ronaldinho (80), Gattuso (8), illetve a másik oldalról Samuel Eto’o (9), Javier Zanetti (4), esetleg Dejan Sztankovics (5) jöhetett volna szóba (persze a teljesség igénye nélkül is abszolút szubjektíven), erre fel az egyik milánói üzletben a következő fogad: Diego (28). A Juventusból.
Utána persze egy Javier Zanetti-dressz helyrebillenti a világba (félreértések elkerülése végett: nem a csapatba) vetett hitet, na de ezzel is csak elkezdődött a furcsaságok sorozata.
Mert azt például minek lehet nevezni, amikor egy Inter-mezes apuka kézen fogva vezeti Milan-szereléses fiát? Kibékíthetetlen ellentét, mindazonáltal a San Siro környékén ilyenre is akadt példa. Egy, nem több, na de akkor is?! Őszintén: Fradi–Újpest előtt látott már valaki ilyet?
Ilyenkor jó érzés kiszakadni a hazai futballközegből. Nem is érdemes más összehasonlítást tenni, itt be is fejezem, ez egy másik világ. Nem álomvilág, a szurkolók itt is szidták egymást a meccs előtt, a múltbeli válogatott sértések előkerültek – csak közben a második szinten elhelyezkedő fekete-kék Inter-had alatt az „elsőn” ott ült a piros-feketébe burkolózó Milan-tábor egy része. Biztonsági szektor és biztonsági őrök nélkül, csak emeletnyi távolságban. Elfértek, mert ők a futball miatt jöttek ki a stadionba.
Hogy közben volt retrókorszak? Hogy előkerült egy-egy Kakának vagy Ibrahimovicnak álcázott rajongó? Istenem, a korral nem halad mindenki. Mert itt igazából nem a nevek, hanem a színek, a klubok számítanak.
A piros-fekete és a Milan, meg a fekete-kék és az Internazionale.
De mindenekelőtt és mindenekfelett a labdarúgás.