Népsport: az elveszett generáció

Volt egyszer egy ifjúsági válogatott. Ha mesét kellene írni, kezdődhetne így. Csakhogy ez nem mese: a Puskás Ferencet, Kocsis Sándort vagy éppen Czibor Zoltánt követő generáció, az 1937–1938-ban születettek 1956 tavaszán éppen Magyarországon hívták fel magukra a figyelmet. A márciusban-áprilisban hazánkban megrendezett UEFA-torna (manapság U18-as Európa-bajnokság) egyik csoportjában az NSZK ellen 0:0-t játszottak, 4:2-re legyőzték Angliát, 2:1-re pedig Bulgáriát, ezzel az élen végeztek (csak csoportküzdelmeket rendeztek). A keretet Gelei József, Várhidi Mihály, Lipták György, Nemes Gyula, Pázmándy Péter, Makay Dezső, Hanek János, Kaszner (Kaszás) László, Szalay Tibor, Keresztes Gábor, Sztáni István, Németh Valér, Mathesz Imre, Povázsai László, Lőrincz Tibor és Kovács István alkotta.

Október 13-án Hoffer József kapitány és Vincze Jenő edző együttese több mérkőzésből álló nyugat-európai túrára indult, első meccsén egy napra rá Bécsben Povázsai (2) és Mathesz góljával 3:1-re győzött Ausztria ifijei ellen, 17-én Saarbrückenben Saar-vidék két évvel idősebb korosztályos csapatával 2:2-re végzett, majd átkelt a La Manche-csatornán.

Amikor 1956. október 23-án este a Parlament előtt a hirtelen sötétbe borult téren az emberek a kommunisták gyűlölt propagandalapját, a Szabad Népet a kezükben magasra emelve meggyújtották, s mint megannyi fáklya világította meg a teret Nagy Imre beszéde alatt, talán éppen abban a pillanatban gyúltak ki a fények Londonban a Tottenham stadionjában: az angolok ellenfele a magyar ifjúsági válogatott volt. Ezen a napon a Népszava „Egy kivételével csupa új játékos az angol válogatottban” címmel arról írt, hogy Stanley Rous, az angol szövetség főtitkára reméli, a magyarok a tavaszi ifitornán látottakhoz hasonlóan játszanak. Ám másnap nem a 2:1-es vereség volt a téma játékosaink körében, hanem az otthoni események. Tudtak a kitörő forradalomról, mert az angol újságok beszámoltak a történtekről. Ezek után elképzelhető, második meccsükre milyen állapotban készültek! Nem tudták, otthon mi történik, azt sem, mi van a családjukkal. Két nap múlva (25-én) Sunderlandben ismét 2:1-re vesztettek az angol ifik ellen. A budapesti helyzet komolyságára abból következtettek, hogy megtudták, elmarad a nagyválogatott svédek elleni mérkőzése. Aztán Bécsben már ömlöttek rájuk a hírek, megdöbbentek, hogy Magyarország felé lezárták a határokat, ezért nem vehették hazafelé az irányt. November elsején Budapest néven Sztáni István mesterhármasával 3:1-re megverték Bécs ifijeit, erről a november 2-án megjelenő Magyar Népsport számolt be, hozzátéve: „Az első félidő 15. percében mindkét csapat leállt és egy percen keresztül feszes állásban tisztelgett a magyar forradalom hősi halottjai emlékének.” A meccs bevételét a Magyar Vöröskereszt javára ajánlották föl.

November elején a Bp. Honvéd is megérkezett Bécsbe, a forradalom napjaiban, majd leverése után az osztrák főváros volt az emigránsok (akkori szóhasználattal disszidensek) központja. A fiatalokkal Vincze Jenő edző maradt, Hoffer József kapitány a melbourne-i olimpikonokat Prágába szállító, majd Budapestre visszatérő autóbusszal haza tudott jönni. A Honvéddal Bécsbe érkező Östreicher Emil nem kertelt, elmondta, Puskás küldi, az ifik döntsék el, mit akarnak. El lehetett volna intézni, hogy ők is utazzanak külön csapatként a honvédosok dél-amerikai túrájára, hogy meccseket játszanak a „nagyok” előtt. De nem akarták elhagyni Európát. November 7-én Grazban: Magyar ifiválogatott–Sturm Graz 5:3, 14-én az SV Donawitz (6:4), 18-án Stuttgart ifiválogatottja (7:1) hódolt be, valamennyi meccs bevételét felajánlották a Magyar Vöröskereszt javára.

Noha november elején Nagy Marcell, az MLSZ ideiglenes Forradalmi Bizottságának tagja még a sportágra váró új feladatokról beszélt, a hónap végén már azonnali hatállyal hazarendelte az együttest, letiltotta a túrát, s ehhez a külföldi szövetségek segítségét is kérte. December 15-én az ifik locarnói szálláshelyén Vincze Jenő összehívta a labdarúgókat, és bejelentette, a túra véget ért. Mindeközben a futballistákat kétségek gyötörték, sírva búcsúztak egymástól, mintha megérezték volna, hogy ez a csapat már sohasem lesz már együtt. Az OTSB elnökhelyettese, Sebes Gusztáv is felkereste a válogatottat, mondván mindenki nyugodtan hazamehet, de senkit sem tudott befolyásolni. A Népszava, 1956. december 19-i száma ezt írta: „Külföldi hírügynökségek jelentései alapján az október 13-tól idegenben levő magyar ifjúsági válogatott, amely csaknem egy hónapja a genfi Servette labdarúgóklub vendégeként Svájcban tartózkodik, hétfő este mint együttes feloszlott. […] Hanek, Lőrincz és Sztáni a nyugatnémet Eintracht Frankfurt, Matesz és Szalai a bécsi Austria játékosa akar lenni […]”). Itthon az ifik disszidálását Vincze Jenő edző nyakába varrták, aki pedig, ameddig lehetett, egyben tartotta a 16-os keretet, ám december közepén már szinte nem volt olyan futballista, akinek ne lett volna konkrét szerződése vagy ajánlata valamelyik nyugati klubtól…

Ajánlatból, szerződésből-előszerződésből tehát volt bőven. Pázmándy, Németh, Makay, Gelei, Keresztes és Várhidi a volt ferencvárosi játékos, Nagy András edzette svájci Servette-hez került (Vincze Jenőt is itt, illetve a svájci ifiválogatottnál alkalmazták), végül Pázmándy, Németh és Makay szerződött Genfbe. Kovács Istvánt munkavállalási engedéllyel amatőrként foglalkoztatta a Wolverhampton, kikerülve a profi státusban lévőket eltiltással fenyegető magyar kezdeményezést. Hanek, Lőrincz és Sztáni az Eintracht Frankfurttal tárgyalt sikerrel. Lipták, Nemes és Povázsai belga lehetőségek között válogathatott. Ráadásul az előbbi kettő a hivatalos utat választotta, táviratban szabályos kikérőt kért klubjától, a Ferencvárostól, a válasz borítékolhatóan elutasító volt. Kaszás a Dél-Amerikába induló Honvédhoz készült, majd Liege-ben folytatta, de pályára lépett az FC Barcelonában és a Real Madridban is. Szalay és Mathesz túrázni ment az Austria Wiennel, az előbbi végül a Sevilla, majd az FC Barcelona csatársorának jobb szélén is futballozott. A Vasas fedezete pedig az osztrák ifiknek lőtt góljának is köszönhetően rövid ideig az Austria igazolt labdarúgója lett. A Daily Herald nem véletlenül írta: „Itt az alkalom a jövendő Puskások és Hidegkutik elhalászásához.” Sőt, még tippet is adott, hogy a külföldre szakadt magyarokat politikai menekültként kezeljék, kivonva őket az MLSZ-eltiltás hatálya alól.

Végezetül: labdarúgóink nem akarták végleg elhagyni Magyarországot, többségük csupán néhány évig kívánt külföldön boldogulni, életét a továbbiakban itthon képzelte el. Ám erre az anyaország évekkel később már nem adott lehetőséget…

Nem maradt el a büntetés

Az MLSZ külön fegyelmi bizottsága 1957 áprilisában határozott a külföldön maradt ifjúsági válogatottak ügyében. Gelei József még 1956 karácsonya előtt hazatért, vele szemben semmilyen szankciót nem hoztak. A „szerencsétlen” 13-ak, Lipták György (FTC), Nemes Gyula (FTC), Kovács István (Vasas), Mathesz Imre (Vasas), Makay Dezső (DVTK), Hanek János (Spartacus), Németh Valér (Győri ETO), Sztáni István (Ózd), Lőrincz Tibor (Csepel), Keresztes Gábor (Izzó), Szalay Tibor (MTK), Povázsai László (Csepel), Pázmándy Péter (Vasas) 6-6 hónapos eltiltást kaptak, amely április 17-től lépett érvénybe. A FIFA tagországaira nézve kötelezőnek ismerte el a döntést. A féléves eltiltást a hazai klubok hozzá nem járulása miatt további egy év kötelező kihagyás követte, a kint maradók 1958. október 17-én szabadultak fel, így az ifik 20–21 évesen kezdhettek új életet. Gelei József mellett a másik kapus, Várhidi Mihály 1957 januárjában, Mathesz Imre 1958-ban, Povázsai László 1959-ben hazatért. Kaszás László előbb Magyarországot választotta, de ’57-ben végleg kivándorolt.