A későbbi királynő is az Alfa Romeókat csodálta – 75 éve indult a Formula–1-es vb-sorozat

A rajtrácson a világ legrátermettebb versenyzői és legfejlettebb versenyautói, a pálya mentén pedig százezernél is több lelkes néző.

Ha pusztán az alaptényeket nézzük, a Formula–1-es világbajnokság tulajdonképpen semmit sem változott 75 év alatt, és talán épp az 1950-ben lefektetett szilárd alapértékeknek köszönhető, hogy globálisan ma is a legnépszerűbb sportágak közé sorolhatjuk. A nagydíjversenyzés szereplői mindazonáltal hosszú utat jártak be addig, amíg a kor viszonyaihoz képest egységes és jól szervezett vb-sorozattá tudták alakítani szenvedélyüket. Autóversenyeket már a 19. század végén is rendeztek, a francia nyelvből származtatott, kiemelt presztízsű és pénzdíjazású Grand Prix-kat pedig 1906 óta tartanak – érdekesség, hogy az elsőt honfitársunk, Szisz Ferenc nyerte meg egy Renault volánjánál. Ezek sokáig különálló események voltak, majd a két világháború között a mai FIA elődszervezete a kiemelt nagydíjakon elért eredmények alapján 1925-ben először a gyártók világbajnokságát, majd annak korai sikertelensége és kifulladása után 1931-től a versenyzők Európa-bajnokságát hívta életre.

Ez utóbbi a technikai szabályzat egységes előírásai és a rendszeres indulók alapján már mindenképp a későbbi F1-es világbajnokság előfutára volt, a második világháború kitörése azonban megakasztotta a további lépéseket. A brit MotorSport magazin így írt a helyzetről 1939. novemberi számában: „A függöny tehát legördült a versenyzés színpadán, és csak egy jós a megmondhatója, mikor gördül fel ismét. (…) Mi lesz most a versenyautókkal? Groteszk tény, hogy Hitler gyilkos karrierjének egyik kevés – nagyon kevés – pozitívumai közé tartozik a világ eddigi legkiválóbb versenyautóinak megalkotása és fejlesztése. (…) Akárhogy is, e háború után valószínűleg egész Európa annyira elszegényedik majd, hogy az autósportnak újra az alapokról kell építkeznie.”

E félelmek mindazonáltal nem teljesen igazolódtak be, mert a csúcsra járatott háborús műszaki megoldások a járműiparban is éreztették hatásukat, így az autófejlesztés is megállíthatatlanul robogott tovább a béke beköszöntével. Az FIA irányítói nem is teketóriáztak, már 1946-ban megalkották a pályaversenyzés csúcskategóriájára vonatkozó szabályösszetételt, vagyis idegen kifejezéssel „formulát”, amely mellett – az eredetileg kigondolt A betű helyett végül – az 1-es szám jelölte a kiemelt státust. Arról megoszlanak a vélemények, hogy melyik is számít az első igazi Formula–1-es versenynek, ám ebben az időszakban ezek még mindig csupán egymástól független, különálló nagydíjak voltak.

Több év telt el, mire sikerült megszervezni az első világbajnoki évadot, az előkészületek után azonban 1950-re minden összeállt, és a pénzdíjon túl már a vb-pontokért is zajlott a küzdelem. Ekkoriban a sorozat hivatalosan még „Versenyzők világbajnoksága” néven volt ismert, ám mindenki innentől számítja az F1-es vb megalakulását (még úgy is, hogy 1952-ben például az F2-es technikai szabályrendszer alapján futották a bajnokságot). A május közepi silverstone-i nyitó hétvégén nagy volt az izgatottság, hiszen mindenki tudta, történelem íródik a szemük előtt, így még a brit királyi család képviselői is tiszteletüket tették a helyszínen – érdekesség, hogy a későbbi uralkodó, II. Erzsébet számára ez volt az első, egyben az utolsó alkalom, hiába rendeztek élete során további több mint ezer vb-futamot.

Emelkedett pillanat volt, amikor a korábbi katonai légi bázison végre nem harci járművek, hanem a kor legfejlettebb versenyautóinak motorzaja töltötte be a teret, és elkezdődött az első világbajnoki évad. Az Európai Nagydíjra (amely egyben a Brit GP is volt) összesen 23 versenyző nevezett, akik az Alfa Romeo, a Maserati, az ERA, a Talbot és az Alta GP különböző konstrukcióit vezették. A nagy hiányzók közé tartozott a Ferrari, amely akkoriban már az autóversenyzés egyik nagyágyúja volt, ám a hosszú út, a szerény pénzdíjazás és a várható vereség az Alfa Romeótól távol tartotta, a Scuderia így csak a második futamon csatlakozott a vb-sorozathoz. Értelemszerűen nem képviseltette magát a világbajnoki nyitányon a háború előtti Grand Prix-érát uraló Mercedes és Auto Union sem, a csodaautók ugyanis egyfelől elkavarodtak a véres események zűrzavarában, másfelől pedig a németeknek akkoriban kisebb gondjuk is nagyobb volt az autósport újbóli felélesztésénél (a csillagos márka 1954-ben érkezett meg a csúcskategóriába).

NÉHÁNY PERCES ÍZELÍTŐ A VERSENYRŐL IDE KATTINTVA!

A brit MotorSport magazin 1950. júniusi számában így írtak az előkészületekről: „A királyi páholy – amely két lelátó között a boxutcára nézett – további színt adott a festői szépségű környezetnek, és emlékeztetett minket arra, hogy idén ez lesz az év nagy eseménye. Mindenki a legszebb ruháját öltötte magára, partihangulat uralkodott, és minden készen állt a 11. Európai Nagydíjhoz, leszámítva a Ferrarik távolmaradását. Mindnyájan fellélegeztünk azonban, amikor a nagy Alfa Romeo-tehergépjárművek, bennük a négy 158-as Alfa Romeóval első alkalommal érkeztek meg angol földre, mellettük a gumikkal és egyéb felszereléssel telepakolt kísérőkamionnal.”

A helyi szervezők tehát a Ferrari nélkül sem maradtak sztárkonstruktőr nélkül, ami tovább fokozta az érdeklődést. A versenynapon mintegy 150 ezer néző zsúfolódott össze Silverstone-ban, hogy testközelből lássa a kor legfejlettebb és leggyorsabb F1-es prototípusait, amelyek közül a várakozásnak megfelelően az Alfa Romeo uralta az eseményeket. Senkit sem lepett meg különösebben, hogy az olaszok négy autója foglalta el az első rajtsort, és az indulás után Giuseppe Farina, Luigi Fagioli, Juan Manuel Fangio és Reg Parnell hamar el is tűnt a messzeségben. Ők négyen a mezőnytől elszakadva szoros és szórakoztató csatát vívtak a győzelemért, amit Farina szerzett meg Fagioli és Parnell előtt – Fangio egy szalmabálát eltalálva megrongálta autóját, így kiesett.

Bár az alfások szereplése emelte az esemény presztízsét, a brit sajtó azért fanyalgott egy sort a dominancia miatt, és a szervezési hiányosságokat (forgalmi dugók, parkolási káosz, elcserélt belépőengedélyek stb.) is a helyi szervezők orra alá dörgölte. Az idő ugyanakkor megszépíti az emlékeket, pláne, ha tudatosul az emberben, hogy 75 évvel ezelőtt ezzel a nagydíjjal indult hódító útjára a Formula–1-es világbajnoki sorozat. Akkoriban persze nem sejthették a résztvevők, hová fut majd ki ez a nagy kaland, ám sok-sok évtizeddel később egyértelműen kijelenthető: elképesztő sikersztorit alapoztak meg ők ott 1950. május 13-án Silverstone-ban. És bár azóta természetesen sportszakmai, technikai és pénzügyi szempontból is rengeteget változott a széria, az esszenciája mégiscsak megmaradt. A rajtrácson a világ legrátermettebb versenyzőivel és legfejlettebb versenyautóival, a pálya mentén pedig százezernél is több lelkes nézővel.

EMLÉKEZTETŐ

EURÓPAI NAGYDÍJ, SILVERSTONE
(70 kör, 325.458 km)
1950. május 13.
A végeredmény:
  1. Giuseppe Farina (olasz, Alfa Romeo) 2:13:23.6
  2. Luigi Fagioli (olasz, Alfa Romeo) 2.6 mp h.
  3. Reg Parnell (brit, Alfa Romeo) 52.0 mp h.
  4. Yves Giraud-Cabantous (francia, Talbot-Lago) 2 kör h.
  5. Louis Rosier (francia, Talbot-Lago) 2 kör h.
  6. Bob Gerard (brit, ERA) 3 kör h.
  7. Cuth Harrison (brit, ERA) 3 kör h.
  8. Philippe Étancelin (francia, Talbot-Lago) 5 kör h.
  9. David Hampshire (brit, Maserati)
10. Joe Fry, Brian Shawe-Taylor (britek, Maserati) 6 kör h.
11. Johnny Claes (belga, Talbot-Lago) 6 kör h.
Helyezetlen: Juan Manuel Fangio (argentin, Alfa Romeo) 62 kör, Joe Kelly (ír, Alta) 57 kör, Prince Bira (thaiföldi, Maserati) 49 kör, David Murray (brit, Maserati) 44 kör, Geoffrey Crossley (brit, Alta), 43 kör, Emmanuel de Graffenried (svájci, Maserati), Louis Chiron (monacói, Maserati) 24 kör, Eugéne Martin (francia, Talbot-Lago) 8 kör, Peter Walker, Tony Rolt (britek, ERA) 5 kör, Leslie Johnson 2 kör

Fotók: Formula 1 Press Office