Futballindiánok – Csillag Péter publicisztikája

HA NEM VAKÍTJA EL A SZEMET az elit stadionok csillogása, van mit nézni a labdarúgás világának árnyékos szegleteiben is. Nemrég egy trieszti könyvesboltban akadt a kezembe Marco Stoini Paura di giocare – Il calcio che non ci piace piú (Félelem a játéktól – A futball, amely már nem tetszik nekünk) című kötete. Címlapján foszladozó régi bőrlabda képe, a fülszöveg hevenyészett nyersfordításban: „Az olasz társadalom mindenre kiterjedő jelenségként érzékeli és éli meg a labdarúgást, pedig maga a játék egyszerű, ösztönös, sőt éppen ebből kovácsolt magának tőkét világszerte. A torz megközelítés és a sportkultúra elhanyagolása számos gondot megmagyaráz. Félelem a játéktól – szól a könyv címe. Hogy ez mit jelent? A futball elvesztette ragyogását, mert elhomályosult lencsén keresztül szemléljük és aláaknázott pályán zajlik. Mindenki beszél róla, mindenki ismeri, mindenki elmerül benne, mert fogódzót, társadalmi menedéket és nem utolsósorban üzletet kínál. A játékra hatalmas terhek nehezednek, önmagában nem is bírja el őket, ezért kell olyan felépítményt kialakítani köré, amely képes megtartani a kolosszális súlyokat. Az eredmény egyfajta ökoszörnyeteg, olyan, amelyet legjobb lenne lerombolni. Persze itt szó sincs arról, hogy bármit is elpusztítsunk. Egyszerűen csak arról, hogy térjünk vissza az alapokhoz, ahol labdát rúgni egyet jelent a valódi sportolással, az egészséges kedvteléssel, a családi időtöltéssel, egyúttal az igazi szakmával is. Kezdjük a gyerekektől! Túl gyakran tapasztaljuk, hogy éppen az ő játékuk sérül a leginkább, mert a felnőttek a saját nézőpontjukból, a saját elképzelésük szerint akarják őket alakítani. Tudatlanságuk bizonyítja, hogy még a labdarúgás is olyan tevékenység, amelyhez meghatározott készségek és kulturális értékek szükségesek, nem az önjelölt mindentudók terepe. Ha képesek vagyunk magunkon változtatni, a futball is változhat: soha nem volt még ennyire kívánatos hátralépni.”

A könyv szerzője, az Olasz Labdarúgó-szövetség kötelékében dolgozó utánpótlásedző nem ok nélkül érez késztetést a visszafordulásra. Érdemes megállni, megnézni, hol is hagytuk el a lelkünket, ahogy az indián példázat tanítja. A történet szerint amikor Amerikában megépítették a vasútvonalat a rezervátumon keresztül, az őslakosok is kíváncsian nézegették a furcsa jelenséget. Az indián felült a vonatra, gyönyörködött a tovasuhanó tájban, száguldott át a prérin, ismerkedett az idegen civilizáció adta ajándékkal, majd leszállt valahol, és leült némán az állomás padjára. Valaki megszólította, megkérdezte, hogy miért nem megy tovább. Mire az indián így felelt: „Várom, hogy utolérjen a lelkem.”

Vagyunk néhányan indiánok a futballban, akik úgy érezzük, a futball lelke, a játék természetes szelleme valahol elmaradt, tán a külvárosi pályákon, a faluszéli mezőkön, az amatőr korszak gentlemanjei között vagy egyenesen a napfényes gyermekkorban. Mi meg csak üldögélünk az állomás kopott kispadján, és kapkodjuk fejünket az elzúgó, ismeretlen vonatok után.

A futballindiánok meséinek világszerte egész irodalma van már, magam is több kitűnő könyvet, albumot, tanulmányt ajánlottam már a peron szélén maradt várakozók tollából Brazíliától Németországon át Oroszországig. Néhány hete például Micky Kerr Angliában megjelent Football, the People’s Shame című, reformkiáltvánnyal felérő kötetéről adtam számot a Képes Sport Sportkönyvtár rovatában: „A modern futball identitásválsága és jelentésvesztése sohasem volt annyira szembetűnő, mint manapság, és az állításnak a példátlan szórakoztatóipari terjeszkedés sem mond ellent. A játék elárulása, a piaci érdekek gátlástalan kiszolgálása, az óriáscégek, oligarchák kénye szerinti hagyománytiprás mind többekben kelt felháborodást, főként a sportág ősi lelkületét oly sokáig hűségesen ápoló Angliában. A józan problémaészlelés, az elemi tiltakozás és az előremutató megoldási javaslatok könyve a Repeater tavalyi kiadványa, amelyben az egyébként Leeds-szurkoló brit komikus, Micky Kerr rajzolja fel a megjavított világ alapjait – drukkolunk neki…”

Ez a drukkolás természetesen szubjektív álláspont, sokan vannak ugyanis – sőt, globális fogyasztói tömegek tartoznak a vonulathoz –, akik szerint nincs mit javítgatni, ugyanis el sem romlott semmi. A futball soha nem látott szórakoztatóipari és technikai fejlettségi szintre ért, a piaci bővülés lehetőségei a jövőben is határtalanok, zakatol a gépezet, dübörög az üzem, robognak a vonatok. A száguldó szerelvény ablakából integetők elégedettségét tiszteletben tartva, ám egy percig sem irigyelve olvasom tovább a padon Marco Stoini könyvét. „Szeretett családom után a futball következik az életemben. Annyival, de annyival tartozom neki, és továbbra is minden nap új ihletet, éltető erőt, teljes értékű létezést ad nekem. Számtalan hibám közül az egyik mégis ez: a futball megőrjít, minden, ami körülötte forog, közömbössé tesz. Nem tudok már lelkesedni világáért.

A szerencsés profi, aki a gyermek álmodozó szemével nézi a meccset, fokról fokra átadja helyét a kritikus megfigyelőnek, ahogyan idővel a pályákat is széttapossák. Szabad szurkolónak tartom magam, a játéknak drukkolok. Lehet, hogy furcsa vagyok. De ne állítsa senki, hogy a futball világa nem lett azzá. Nem szabad hagyni, hogy a gyerekek játékát bepiszkítsák a felnőttek, meg kell védeni őket, mielőtt a társadalom végérvényesen elrontaná a gyermekkor világának az ízét.”

Eszembe jutottak a kritikus utánpótlástréner szavai Rómában, a Campo Gerini nevű legendás külvárosi pályán, ahol nemrég volt szerencsém eltölteni egy délutánt. Gyerekmeccseket játszottak a fél évezredes vízvezetékromok árkádjai mellett, a régi időkből megmaradt földes terepen, amely az előző napi esőzés után meglehetősen sáros-tócsás állapotban fogadta az alsóbb osztályú római csapatok kölyökjátékosait. Lelket melegítő, üdítő élmény volt megtapasztalni, hogy létezik még ilyen 2025-ben: tiszta és őszinte játék a legegyszerűbb körülmények között. Miután az olaszországi örökségvédelmi rendelkezések miatt tilos tájidegen fejlesztéseket megvalósítani a romok környékén, a klasszikus római pálya – amely Federico Fellini Az édes élet című 1960-as filmjében is felbukkan – csodálatos módon védettséget nyert a legszebb futballtereket elcsúfító veszedelemmel, a műfüvesítéssel szemben. A természetközeli sportélmény kiváltságos résztvevőit nézve pedig óhatatlanul felötlöttek az előző nemzedékek meséi a grundokon, tereken, mezőkön vívott szenvedélyes meccsekről. Erősítette a párhuzamot, hogy a bölcs helyi szabályok szerint a római kölyökligában U12-es kor alatt nincsen bíró, így a játékosoknak a sportszerűség jegyében egymás között kell tisztázniuk a vitás helyzeteket, a moderálásban legfeljebb az edzők segíthetnek. Az utánpótlás-nevelés örök félreértését, az edzők, szülők és játékosok hozzáállását is torzító görcsös eredménykényszert pedig úgy kerülik ki, hogy nem vezetnek tabellát, a mérkőzések alakulásánál fontosabb a játék öröme.

A Campo Gerini-kaland a közelmúltban tett olaszországi futballtörténeti utazásomnak volt a része, öt városban fordultam meg a kint töltött napok során, és érdekes módon valahogy mindenütt előkerült a Marco Stoini könyvében megfogalmazott ellenérzés a modern labdarúgás jelenségeivel szemben. Triesztben Bruno Gasperutti sportújságíró friss könyvének bemutatója fordult keserédes nosztalgiázásba, Bariban a nemzetközi filmfesztiválon bemutatott, Tommaso Maestrelli életéről szóló dokumentumfilm világított rá az emberi dimenzió háttérbe szorulására, Anzióban a csapatukat a Vasasról elnevező sportbarátok idézték fel a nincsteleneket segítő futballmisszió elveszett értékeit, Torinóban pedig a hajdani korszakos edző, Egri-Erbstein Ernő 99 éves lánya, Egri Zsuzsanna beszélt arról, hogy mit is jelentett valaha a futball olasz elnevezésében a „gioco”, a „játék” kifejezés. Kosztolányi Dezső idevágó szavaival: „Csak a játékban igazán ember az ember, csak ez felel meg szabad szellemének. A labdarúgó órákig rohan, izzad, anélkül, hogy elfáradna, mert csak játszik. Ha ennek az izommunkának mondjuk a negyedét kellene elvégeznie más téren és más céllal, akkor összerogyna.”

Ülünk az állomáson Kosztolányival, Egri Zsuzsannával, Marco Stoinivel, Micky Kerr-rel és sok-sok vonatból kiszállóval, türelmesen várakozunk, egyre csak lesve a mögöttünk hagyott sínpárt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!