Vízidémonok – Csinta Samu publicisztikája

KÓS HUBERT CSODÁLATOS GYŐZELME után azt mondta az M4 Sportnak, hogy kell most egy mentális pihenő. Érthető, hiszen nem átlagos napok vannak mögötte. Volt, akinél ez az idegi-érzelmi probléma Szingapúrban már a világbajnokság előtt is gondot jelentett. 

A Milák Kristóf-saga révén egy ideje számunkra is életszerűnek tekinthető helyzet cseppet sem elméleti. David Popovici ugyanis három nappal a vb-rajt előtt kis híján elmenekült Szingapúrból. A kiváló román úszó nem a doppingellenőrök elől futott, egyszerűen olyan lélektani gödörbe került, amelyet az ember nemcsak nem feltételez egy gladiátorról, de talán el sem hiszi. A pánik dimenzióiról csak annyit, hogy megbízta az édesapját a hazaútra szóló repülőjegyek beszerzésével, a helyzet külvilágnak kommunikálásával, sőt, még az érte szurkolni érkezők utazási költségeit is készen állt megtéríteni. Hogy végül is ki, mi bírta maradásra, azóta sem derült ki egyértelműen, talán már nem is fontos. Személyesen hajlok arra, hogy leginkább önerőből sikerült felülkerekednie a démonain.

Konkrétan a félelem démonán, amint az kiderült a 200 gyorson elért győzelme utáni önfeltárulkozásából. Ha David esetében az elmúlt évek során nem egy karakteres, szilárd elvek alapján élő fiatal arcéle rajzolódott volna ki, utólag akár profi kommunikációs tervnek is tekinthetnénk az ügyet, így viszont már a gondolatcsíráért is készen vagyok elnézést kérni. Popovici-on egészen egyszerűen erőt vett a félelem. Nem az esetleges kudarc félelme, valami sokkal bonyolultabb annál. „Úgy éreztem, képtelen vagyok a folytatásra – idézte a román úszót a gsp.ro sportportál. – Nem a vereségtől féltem, ellenkezőleg, a saját képességeim felső határához való közelítéstől. Az idén nagyon jól éreztem magam, edzésen olyan időket úsztam, amilyeneket korábban még soha, aztán egy hónapja volt egy kitűnő versenyem Szlovákiában. Mindezek alapján kezdett tudatosodni bennem, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, amire képesnek tartottam magam. És ettől megrettentem. Mint amikor az ember saját szemével lát meg valamit, amit addig csak elképzelni tudott.”

Popovici a 200 gyors után a százat is megnyerte, s ezzel történelmet írt: férfiaknál ő az egyetlen, aki e két számban kétszer is világbajnok lett. Kiváló eredményeivel korábban beírta magát az úszás nagykönyvébe, így szinte elsikkad az amúgy cseppet sem mellékes tény, miszerint a királyszámban elért tíz eddigi legjobb teljesítményből hatot ő birtokol. Nem vállalunk túl nagy kockázatot azzal sem, ha azt mondjuk, a legutóbbi, vb-aranyat érő 46.51 másodperc nem több múló állapotnál, még ha minden idők pillanatnyilag második legjobb időeredménye is. Legfeljebb akkor rizikózunk egy keveset, ha figyelembe vesszük, hogy senki sem borítékolhatja: akarja-e, képes lesz-e folytatni kivételes szárnyalását a román sprintkirály?

Sokak számára talán érthetetlen ez a szorongásos félelem. David azonban találkozott vele, és azt tartja, pályafutása során sok sportoló szembesül hasonló pillanattal, csak épp nem beszél róla. Valószínűleg azért, mert nem nagyon vannak rá szavak. Szakemberek szerint ez a fajta érzelmi állapot olyan típusú kérdéseket vet fel a sportolóban, mint hogy mi lesz vele, miután eléri a teljesítőképessége maximumát, mivé válik, ki lesz ő a továbbiakban. Ezzel akár hasonló az egyfajta egzisztenciális szorongás is, hiszen a csúcsról már csak lefelé vezethet az út. Mert bármennyire is fantasztikus a dobogó tetejéről hallgatni a himnuszt, a hazaérkezés utáni ünneplés, a győzelemmel járó hírnév, pénz, elismerés, ha valaminek vége van, onnan már csak valamiféle fekete lyuk felé tarthat az ember.

Popovici aligha tudott volna túljutni ezen az akadályon a körülötte lévő emberek, a szerelme segítsége nélkül. Mondhatni, egyfajta csapatmunka vezetett el a győzelmekig. Az ember ilyenkor óhatatlanul párhuzamok után keresgél, és mivel Milák Kristóf esete kéznél van, gyorsan talál is. Amikor kiderült, hogy az év elején tett ígéretével szemben Kristóf mégsem indul a szingapúri vb-n, edzője, Szabó Álmos így fogalmazott: „Annyi mindent elért már, és persze számolgathatjuk, hogy hány világbajnokságot hagy vagy hagyott ki, de ha nem találja meg a felkészüléshez szükséges motivációt, pofozógépnek sehová sem fog odaállni.” Mivel többszörös olimpiai és világbajnokunk motivációhiánya a többség számára önmagában nehezen értelmezhető kategória, folytassuk a mestere magyarázatával, amely június közepén hangzott el a Nemzeti Sportrádióban. „A képességeit senki sem vitatja, Kristóf egyedülálló tehetséggel van megádva, számára a mentális rész a nehezebb. Kell neki a pihenő, az pedig, hogy a láng mikor lobban fel, csak ő fogja tudni. A belső tűz hiányzik belőle, és azt én nem tudom felkapcsolni. Tudok rajta nyomogatni gombokat, de ehhez nincs hozzáférésem, ez kizárólag rajta múlik.”

Hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpiára való felkészülésre sikerül-e Milákban lángra lobbantani azt a bizonyos tüzet, senki sem tudhatja, legfeljebb remélheti. Az azonban egyre egyértelműbb, hogy a maga bezárkózottságában egyre kevesebb esélye van a visszatérésre. Azt tartják, aki nem kér, illetve nem fogad el segítséget, azon legfeljebb a Fennvaló segíthet. Ennek talán ellentmond, hogy a fokozott monotóniatűrést előfeltételként megfogalmazó úszásban az egyik legfontosabb feladatnak ama falak felépítését tartják, amely mögött zavartalanul lehet csinálni az éveken át faltól falig tartó edzésmunka őrületét. Ezek közül a falak közül kell tudni kipillantani, illetve kiemelkedni a megfelelő élethelyzetekben. Hogy közben milyen rémeket lát, milyenekkel viaskodik az ember, arról a kívülállónak legfeljebb képzelgései lehetnek. Bepillantást csak néha nyerhet mögéjük, mint ahogy történt most David Popovici esetében.

Minden ember életében előfordulnak krízisek, a pszichológusok ezt teljes normalitásként kezelik. Ha valaki annyira fiatalon kezdi a pályafutását, mint az úszók általában, és a csúcsra is nagyon fiatalon érnek fel, nehéz folyamatosan magas szinten tartani a motivációjukat. Az eközben óhatatlanul felvetődő egyéni problémák, családi események, élethelyzeti gondok mellett ott van az úgynevezett normatív krízisnek nevezett állapot is, amely esetünkben abból fakad, hogy egy fiatal felnőtt identitásának egyetlen szegmense van: sportoló és úszó. Egy fiatal ember ideg- és érzelmi rendszere pedig mindezek függvényében fejlődik. A motivációs válság mentén pedig felüti a fejét hangulatzavar vagy depresszió, ami beszűkült állapotot jelent, és ebből roppant nehéz kifelé kommunikálni. Arról nem is beszélve, hogy a hasonló helyzetben lévők általában képtelenek jól, érthetően beszélni a helyzetről, az érzéseikről, a szükségleteikről. Miközben sokáig fennmarad az irányukba – és önmaguk irányába – is megfogalmazott igény, amely változatlanul érmeket, sikereket kíván.

Arra nincs magyarázatom, hogy melyik listára írandó a román úszó visszalépése az 50 méteres versenyszámtól, és nem is kívánom elpszichologizálni a kérdést. Egyetlen dologban vagyok biztos: a szingapúri eset olyan örvényt mutatott egy pillanatra, amely valószínűleg valamennyi, csúcsközelben járó úszót – és talán más sportágban kitűnőt is – képes magával rántani. Gladiátorok és démonok örök harca ez, amelyből nem mindig a jó kerül ki győztesen. Megkockáztatom, hasonló esetekben az sem mindig egyértelmű, utóbbiak milyen színű mezt viselnek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!