Utolsó utáni pillanat – Bobory Balázs publicisztikája

 Én azért elvárnám, hogy a kiemelt akadémiákat működtető klubok részéről legalább egy vezető, tulajdonos, elnök annyit mondana: „Megérdemeltük!”

Ilyet azonban nem hallottam a Magyar Labdarúgó-szövetség és a Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Intézet újonnan bevezetett kritériuma után, pedig sok évük volt ezeknek az egyesületeknek, intézményeknek olyan fiatalokat nevelni, akik húsz­éves korukra alkalmasak a futballra. A jelenlegi siránkozás a tökéletes beismerő vallomása annak, hogy nem dolgoztak jól elit utánpótlásképző műhelyeink, és amikor jön valamiféle számonkérés, belengetve némi retorzióval, a hárítás, a homokba dugott fej, esetleg a verbális támadásba lendülés a módi.

A magyar sport – benne a labdarúgással – sohasem látott lehetőségekhez jutott mintegy tizenöt éve. A magyar kormányzat nagyon helyesen stratégiai fontosságúvá emelte az ágazatot, az utánpótlásképzést, de még a tömegsportot is, hogy mozogjanak az emberek, nőjenek ki példaképek, akiknek hatására az élsport is egyre eredményesebb lesz. Ha nem akarunk nagyon szigorúak lenni, összességében talán az jelenthető ki, hogy nem sikerült jól sáfárkodni az esélyekkel, ebből ennyi idő alatt sokkal többet ki lehetett volna hozni. Az infrastruktúra adva van, ahogy a személyi állomány is a különböző sportágakban, nincs hiány edzőből, másodedzőből, masszőrből, gyógytornászból, scoutból, analitikusból, dietetikusból, az őrületes fejlődést mégsem tapasztaljuk, közelebb állunk a szinten tartáshoz vagy az egy helyben topogáshoz, mint a befektetéssel egyenesen arányos robbanásszerű fejlődéshez. 

Aztán jön az MLSZ és beavatkozik a „niemand” légiósok szakmányban Magyarországra hozásába, érdekeket sért menedzseri és klubvezetői partnerségekben, az egyesületek pedig prüszkölnek, fújtatnak. Pedig mennyi, de mennyi lehetőségük, esztendejük volt arra, hogy saját sorsukat jobbra fordítsák azzal, hogy a kiemelt támogatás hatására évente két-három labdarúgót készen feladnak az U19-ből. Aztán ezekből a tehetségekből lehetne a későbbiekben meggazdagodni, mert azért látjuk, egyre kelendőbb lenne a magyar a nemzetközi piacon, de a nagy csapatok nem állnak sorban az akadémiákról kikerülő játékosainkért, és ne haragudjanak, a speciális poszton szereplő Pécsi Ármint – akinek tiszta szívből gratulálok karrierjéhez – nem venném védekezési alapnak. Az akadémiák megalapítása óta jó néhány nemzetközi szinten jegyzett játékosnak már ki kellett volna jönnie, mondjuk olyan klasszisoknak, mint amilyeneket a horvátok, a szerbek, esetenként a szlovénok termelnek sokkal kisebb merítési lehetőségből és talán nem is ennyi pénzből.

Nálunk viszont az a gond, hogy az NB I-es csapataink nem találnak három-négy, élvonalra alkalmas futballistát. És persze, lehetett volna a végtelenségig húzni, hogy egy magyar csúcsrangadón a pályára lépő 22 játékosból 19 nem honfitársunk, ezt viszont az állami milliárdok nélkül is meg lehet tenni, a kiemelt akadémiák elvileg az elitképzést kell hogy szolgálják, de ha nincs elit játékos, miért ne lehetne számonkérni, nem fizetni, urambocsá!, visszafizettetni…

Biztos lennének olyan társaságok, amelyek most azt mondanák, demagóg a duma, de kívülről, meg aztán belsős viták lefolytatása után, illetve a végeredményt látva ez zajlik. Sok olyan kerekasztal-beszélgetésen vagy konferencián ültem, ahol természetesen szóba kerültek társadalmi és szociális problémák, és a résztvevők szavakkal egészen pontosan körülírták, hogy hol a hiba (nem megfelelő szülői hozzáállás, modern technika, elszívó erő, érdeklődési kör megváltozása), ezzel együtt nem lehet a végtelenségig ezekre hivatkozni. És ha engem kérdeznek, továbbra sem biztos, hogy az akadémiák működésével van gond – bár én úgy törölném el a bentlakásos rendszert, hogy emléke se maradjon –, hanem az egészen kicsik képzésével, akik nem tanulják meg az alapokat, és később folyamatosan csak hibákat javítanak. Talán a 6–13 éves gyerekek felépítésére, futballozni tanítására kellene a legtöbb pénzt fordítani, oda csoportosítani a legtöbb tudást és kitűnő szakembert, hogy az akadémián már ne arra figyeljen a gyerek, hogy át tudja venni irányba a labdát.

De boncolgathatjuk a végtelenségig, a lényeg, hogy nincs eredmény, nincs eredményesség, a válogatott a hátán cipeli a magyar futballt, de egyszer a kirakat mögé kell nézni. Az utolsó utáni órában, más eszköz híján jött az MLSZ szabályozása, hogy terük legyen az akadémiai jelölteknek. 

Itt most két eset lehetséges.

Az egyik, hogy kiderül, nem is állunk olyan rosszul tehetségek terén, csak éppen az edzők az eredménykényszer vagy egyéb más megállapodások hatására nem merték bedobni a fiatalokat. A másik, hogy nagyon rosszul állunk, és az lesz a konklúzió, hogy bizony akadémiáink nem tudják a megfelelő minőséget adni a magyar labdarúgásnak. Én bízom az előbbiben.

És akkor jöjjön némi kritika az MLSZ-szel szemben is. Az nem fordulhat elő, hogy a csapatoknak nincs idejük felkészülni a szabálymódosításokra. Kellett volna kis türelmi idő, akár egy fél év, de még egyen sem múlt volna semmi, hogy a klubok észbe kapjanak, és keressék a legjobb megoldásokat. Így aztán mindenki kapkodott, elszabadultak az árak, és bizony nem tesz jót a többmilliós fizetés olyan ifjúnak, aki még nem bizonyított és esetleg hajlamos arra is, hogy megszédítsék a profi futballisták életének esetleges hátulütői is. Megértem a klubvezetőket, hogy nehezményezik az átigazolási díjak vagy az igényelt bérek nagyságát, de megint azt kérdezem: nem lett volna egyszerűbb az elmúlt években nevelni és esetleg házon belül megoldani a kényes kérdéseket?

No és persze a versenyegyenlőséggel is akadnak gondok, mert ugye az NB I-ben öt, nem kiemelt akadémiát működtető klub is szerepel, amely engedményeket is kapott. Viszont az elmúlt évekből oda sokkal kevesebb ment a központi büdzséből, és érdekes lenne a kimutatás, mennyivel állnak rosszabbul az NB I-be adott futballisták számában. De valóban, kissé hirtelen hozott, összetákolt ez a szabályrendszer, mégis azt gondolom, szükséges volt bevezetni, ha nem is most, nem is ennyi konzultációs idő után. 
A versenyrendszer egyébként máshol sem igazságos, 33 bajnoki fordulóval lehetetlen egyenlőséget teremteni, olyan nincs, hogy az egyik bajnokesélyes kétszer fogadhatja riválisát otthon, a másik meg egyszer. Ezek esetenként hatpontos meccsek, aranyéremről, kiesésről határoznak. És tudom, lehet azzal érvelni, hogy más párosításban visszajön az elveszett előny, de konkrét eseteknél mégis káros ez a gyakorlat. 

Látjuk, mekkora szeretet övezi a magyar futballt, mekkora igény van rá, és mindenki boldog, hogy az elmúlt években a válogatott szereplésének köszönhetően a víz felszínén úszik. A fennmaradáshoz erő kell, izom és váz, ezt kellene elősegíteni az állandó utánpótlásnak, a műhelyekből kiáramló tehetséges tinédzsereknek, akik felnőttfutballra alkalmasan hagyják el az akadémiát, és néhány év múlva képesek továbblépni, az eladásuk meg gyarapítja az egyesület bevételeit. 

Tudom, megosztó voltam, de ezekről korábban is írtam, beszéltem, ha nem is ennyire egyetlen témát jártam körbe. Nagyon remélem, hogy a kedélyek megnyugszanak, az MLSZ kitart az elképzelései mellett, hogy rákényszerítse a klubokat a minőségi munkára, a szemléletváltásra, a hosszú távú befektetésekben gondolkodásra. A szabályozás eredményességének értékeléséhez biztosan kell egy-két esztendő, de mi ez az elmúlt uszkve tizenöthöz képest…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!