Dennis, két n-nel – Somlóvári Dávid jegyzete

AMIKOR MARCO VAN BASTEN hihetetlen szögből, kapásból beverte a labdát Rinat Daszajev kapujába, hatalmas őrjöngést és szaladgálást rendeztem a lakásban. Az 1988-as Európa-bajnokság volt talán az első futballemlékem. Az a zseniális döntős gól, majd a félszoba és nagyszoba közötti két és fél méteres sprintem is tisztán megvan – már csak azért is, mert az ajtónál majdnem belefordultam anyám akkori, mondhatni, Mekk mester pasijának forrasztópákájába. Kaptam is érte a fejmosást, hogy ez mennyire veszélyes, de különösebben nem érdekelt. Attól a pillanattól nem volt kérdéses, hogy a nagy tornákon melyik válogatottnak szurkolok.

Merthogy a 86’-os magyar vb-szereplés a szellemi fejlődésem szempontjából épp jókor történt. Nem láttam, nem érzékeltem. Ötévesen még fontosabb volt, hogy az oviban én játszhassak a két dömper egyikével, mint hogy leüljek megnézni a magyar futball évtizedekre kiható irapuatói megsemmisülését. Aztán mivel 30 éven át senkitől sem vettük el a lehetőséget azzal, hogy kijutunk egy világversenyre, elég könnyen kialakulhatott egy, a szimpátiánál erősebb érzés más nemzet válogatottja iránt. Ráadásul a ’80-as évek második felében még nem láthattunk külföldi bajnoki mérkőzéseket sem, a nagy nyári tornákat azonban adta a magyar „királyi” tévé, így a külföldi válogatottak sokszor népszerűbbek voltak, mint azok a klubcsapatok, amelyeknek az eredményeit a Népsport utolsó oldalain böngésztük.

Én narancssárgában láttam a világot, az a (totális) futball, a kivételes mez, ami akkor is jellemző volt az oranjére, mindent vitt. A hollandok nemcsak eredményesen, szépen is futballoztak, miközben termelték a sztárokat, fájó csak az volt, hogy sokszor megérkeztek ugyan a csúcs közelébe, a csúcstámadás az Eb-győzelem után már egyszer sem járt sikerrel. Hiába voltak olyan klasszisaik, mint Dennis Bergkamp, Patrick Kluivert, Arjen Robben vagy akár Robin van Persie.

Az utóbbi időszakban ráadásul Hollandiáról már nem mindenkinek a látványos, támadó, szerethető futball jutott eszébe, hanem a zsigeri türhőség, de ebben meggyőződésem, hogy az az egy ominózus vb-döntős De Jong-karaterúgás és Louis van Gaal visszafogottan sem szerethető személyisége játszott közre leginkább.
Ami viszont a legutóbbi harminc évben nem változott, hogy mindig meg-, 94’ óta ráadásul bucira vernek minket a hollandok. A legutóbbi hat egymás elleni meccsünkön a legkevesebb négy gól volt, amit kaptunk. Péntek este viszont úgy ülök majd le a tévé elé megnézni a magyar–holland meccset, hogy reálisan szurkolhatok azért, hogy ezúttal ne így legyen.

Az más kérdés, hogy a kanapén mellém bújó és – ellentétben velem – nagyokat horkoló kutyámat Dennisnek hívják. Két n-nel, és nem sz-szel.
Egy holland futballista után.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!