Sérülés után, verseny előtt

– Hogy érzi magát?
– Sokkal jobban, de sokat is tettem azért, hogy mostanra már fel tudjam emelni a bal kezemet – mondta Talmácsi Gábor, akinek hétfőn kellett visszamennie a kórházba ellenőrzésre. – Pedig bevallom, eleinte nemigen hittem a gyógytornában, de végül mégiscsak segített. Naponta háromszor jártam kezelésre, és ahhoz képest, hogy az orvosok azt mondták: normális esetben két hétre rögzíteni kellene a sérült vállat, én már egész jól mozgok vele.

– Végig hitte, hogy így lesz?
– Dehogyis! Az esés után úgy gondoltam, vége az idényemnek. Van tapasztalatom a csonttörésben, ezért aztán amikor a bukás után felálltam, és leesett a vállam, rögtön azt hittem, hogy eltört. Így aztán kellemes meglepetésként ért a hír, hogy csak zúzódásaim vannak.

– Jó, jó, hogy felemeli a kezét, de hogyan fog rá támaszkodni, amikor kétszáznegyvenről le kell fékeznie?
– Nem tudom. De még mindig jobban állok, mint a címvédő Thomas Lüthi, akinek tényleg eltört a kulcscsontja. Ott leszek a mugellói verseny rajtjánál, a többit meg majd meglátjuk.

– Egyedül megy Mugellóba?
– Anyukám is jön velem, azt mondta, muszáj egy kicsit odafigyelni rám, pláne ebben a helyzetben. Ugyanis ha az esés még nem lenne elég, megint begyulladt a mandulám, úgyhogy arra is kaptam gyógyszereket.

– Erre mondják, hogy szegény embert még az ág is húzza.
– No igen. Most aztán tényleg nem számítok semmire, aztán lehet, hogy éppen emiatt leszek sikeres.

– Gondolom, nem jönne rosszul egy utó-születésnapi ajándék.
– Tényleg nem, bár az idei születésnapom nem volt az igazi. Vasárnap voltam huszonöt, és kaptam két tortát, meg láttam egy tűzijátékot, amelyet önhatalmúlag a sajátomnak nyilvánítottam. Egyébként meg csak pihentem, hogy a lehető legjobban legyek a versenyre.