Sportdiplomácia

Pikírt stílusban azzal kezdeném, az igazi persze az lett volna, ha szlovák szomszédainkat a jégkorong-világbajnokságon páholjuk el Svájcban, de valljuk be, az nem lett volna papírforma-eredmény. Ugyanakkor azt is bevallhatjuk, papírforma-győzelmet rég nem áhítottunk anynyira, mint vasárnap a Szlovákia elleni kézilabda Eb-selejtezőben. Lehet, hogy megrónak a túlzott önbizalomért, de a férfiszakág rendkívül kiegyensúlyozott mezőnyének ismeretében is kijelenthető, a magyarok jobbak, mint a szlovákok. Ennek persze némileg ellentmond a szombathelyi egygólos vereség, no meg az, hogy a legutóbbi világbajnokságon a csoportmeccsek során Eszéken csupán 24–24-es döntetlent játszottunk velük, de mégis. Ám hogy ez a mégis ne csak a reményekben éljen, valósággá kellett váltani. Tudtuk, persze hogy tudtuk, nagy hiba volt – ahogyan mondani szokták – kiengedni a kezünkből a kötelező győzelmet Szombathelyen, s azt is tudtuk, az a bizonyos zabszem ilyenkor már ott van… Mert a visszavágót Galgócon, vendégként kellett játszani. Ne tagadjuk: magyar versenyző egyéni és csapatsportban mintha arra kódoltatott volna, hogy sorsdöntő helyzetben veszítsen – mást ne is említsünk, mint női kézilabdázóink olimpiai és világbajnoki fiaskóit, nyert helyzetből. Legyintettünk: nem bírjuk elviselni a tétet, a magyar sportolót éppen az bénítja meg, ami az ellenfelet feldobja – a versenyhelyzet. Az esélyesség terhe, ahogyan ezt egy pozitív kifejezésre aggatott ballaszttal fejezi ki plasztikusan a magyar nyelv. De mi kell ahhoz, hogy ez a ballaszt ne nyomjon agyon bennünket? Mentális tényezők, vagy közérthetőbben, ész, erő és akarat. S azt se tagadjuk, a szomszédok közötti összecsapásoknak külön presztízsük van, ezért a felsorolt faktorok közül az akarat szerepe megsokszorozódik. Mert egy-egy határon túli siker többet jelent puszta győzelemnél. Az önbecsülést erősíti. Ez pedig a két ország közötti jelenlegi kommunikációt ismerve több, mint amit a diplomáciai tárgyalóasztalnál el lehet érni.