Fej nélkül nincs futball
Tökéletesen otthon van a magyar élvonalban?Tökéletesen otthon van a magyar élvonalban?
Amennyire csak lehet. Az ETO hazai meccsein szinte mindig ott vagyok, a pénteki mérkőzéseket megnézem a tévében, és ha csapatom programja engedi, a vasárnapi találkozókat is látom. Ez kötelező, egy edzőnek ismernie kell nemcsak az első, hanem a másodosztály mezőnyét is.
Ha azt mondom, középpálya, mi jut elsőként az eszébe?
Az, hogy nincs új a nap alatt. A csapatok zöme most is vagy két támadó, vagy két védekező középpályással áll fel, attól függően, hogy edzője melyik megoldást kedveli jobban. Hozzám közelebb áll a támadó felfogás, Mosonmagyaróváron is erre törekszem.
Az élvonalra melyik a jellemzőbb?
Akadnak csapatok, amelyek szintén ezt az utat járják, de az a gond, hogy ebben a sorban nemigen fedezem fel a minőséget. Annak idején a középpályán olyan futballisták szerepeltek, mint Nyilasi Tibor, Détári Lajos, Póczik József, és talán nem szerénytelenség, ha magamat is említem, most viszont hiányoznak a hozzájuk fogható egyéniségek. Sok az átlagos képességű futballista, akik között cseppet sem könnyű különbséget tenni. Talán a debreceni Varga József jelentett számomra üde színfoltot, de egyenletesen kiemelkedő teljesítményt nem láttam az utóbbi szezonban.
Igaz ez a támadó és a védekező középpályásokra is?
Természetesen. Amúgy ezek a posztok már összemosódtak, a Barcelonában Yaya Touré sem jön zavarba, ha támadnia kell, ugyanez igaz Dárdai Pálra a Herthában, legfeljebb úgy lehet különbséget tenni, hogy százalékban mérve ki mennyit foglalkozik a védekezéssel vagy a támadással. Ha már szóba hoztam Dárdai Pált, azt is el kell mondanom, hogy a középpályán érezhető a leginkább, hogy a legjobbak, a legképzettebbek és a legnagyobb egyéniségek nem itthon, hanem külföldön keresik kenyerüket.
Mi az, amit a legjobban hiányol a hazai mezőnyből?
Elsősorban az úgynevezett irányító középpályások kreativitását. Valamennyien átlagos labdarúgók, egyikük sem jobb a másiknál. A pillanatnyi döntések meghozatalakor zömmel a sablonokat választják, nincsenek váratlan, szellemes húzások, és roppant kevés gólt szereznek. Mi annak idején tizennyolc-húsz gólig is eljutottunk, és ma még inkább szükség van a középpályások eredményességére, mert az egy vagy két csatár kevesebb levegőt kap az ellenfél védői között, mint húsz-huszonöt éve. Szerintem nem nagy kívánság egy vérbeli irányító középpályástól, hogy tíznél több gól és rengeteg gólpassz álljon a neve mellett.
Nem anakronizmus ma már klasszikus irányító középpályásokról beszélni?
Kicsit valóban az, hiszen mindenki irányít, akinél éppen a labda van, de ez teljes mértékben csak a legjobbaknál valósul meg. A Barcelona a legjobb példa, a katalánoknál állandó a forgás, hihetetlenül pontosan megy lábról lábra a labda. Ehhez kifogástalan technikára, kiváló periférikus látásra, gyorsaságra és kreativitásra van szükség. Annak idején mi Győrben is az egy-, legfeljebb kétérintéses játékkal nőttünk a mezőny fölé, ehhez viszont már akkor látni kell a következő két lépést, amikor még csak jön felém a labda. A mai mezőnyben viszont azt látom, hogy a játékos csak akkor kezd el gondolkodni a folytatáson, amikor megkapja a labdát, márpedig ez roppant messze áll a modern futballtól. Nálam az edzésen a passz után kötelező azonnal elmozogni valamelyik irányba, tilos megállni, mert az átadással nincs vége a munkának. Egyrészt minden a csapat labda nélküli mozgásán múlik, másrészt pedig a futball a fejben kezdődik, ha ott valaki nem képes sokra, hiába kapott a sorstól ügyes lábat, labdarúgóként nem viszi sokra.
Ezzel a szó több értelmében is kivégeztük az irányítókat… Mi a véleménye a szélső középpályásokról?
Csordás Csabát és Nagy Dánielt inkább szélső csatárként kategorizálnám, de ez is jelzi, hogy a posztok valóban összemosódnak. A két említett játékos megérdemli az előkelő helyezést, mint ahogy a szombathelyi Rajos Gábor is, aki roppant fontos gólokkal járult hozzá a Haladás bravúros szerepléséhez. A bal oldalon Czvitkovics Péter első helye vitathatatlan. Megjegyzem, a Manchester United húzta meg először, hogy a kreatív középpályásokat kitette a két szélre – David Beckhamre és Ryan Giggsre gondolok –, és a rakkolókat szerepeltette középen. Czvitkovics Péter és a nagy felfedezett kecskeméti Yannick is kiválóan megállja a helyét az ilyen rendszerben, mindkettejüknek van feje a futballhoz. Talán nem véletlen, hogy nem klasszikus, fel-alá száguldó szélső középpályások kapták a legjobb osztályzatokat.
Maradtak még a védekező középpályások.
Itt tökéletesen egyetértek a sorrenddel, a Haladás jót húzott Molnár Balázs szerződtetésével. Ugyanakkor feltűnő, hogy nagyon kevés fiatal játékost találunk a listán. A magyar futball hiányposztjáról beszélünk, amelyhez sok futásra, rengeteg ütközésre és egészséges agresszivitásra lenne szükség. Nálunk a játékosok nem ütköznek a labdára koncentrálva, hanem durvák, vagy oda sem érnek, ami nagyon nagy baj – különösen amikor a nemzetközi porondra kijutva ennek épp az ellenkezőjével találkozunk, teljesen felkészületlenül.
