Csoda után a pokolban

Junesz Mahmud döntőbeli fejese sokkal többet ígért – nem csupán sportszakmailag, politikailag is. Amikor Irak 2007-ben ezzel a góllal legyőzte Szaúd-Arábiát, és története során először megnyerte az Ázsia-bajnokságot (korábban még csak dobogós sem volt, a legjobbját az 1976-os 4. hely jelentette), úgy tűnt, sikerül az előrelépés. A futballpályán aligha kell magyarázni, miért, elvégre az akkor még ismeretlen edző, Jorvan Vieira olyan játékstílust erőltetett a gárdára, amilyet például Guus Hiddink dél-koreai válogatottjától láthattunk a 2002-es vb-n: az irakiak szétfutották ellenfeleiket.

A futballcsapat sikerétől sokan politikai fronton is változást vártak, hiszen Vieirának „mikrokörnyezetben” sikerült megvalósítania, amit „nagyban” senkinek: különböző népcsoportok különböző vallási felekezetekhez tartozó képviselőiből gyúrt egységes gárdát. A példa, a munkamódszer nem volt ragadós, Irakban ma is rendszeresek a fegyveres harcok, még ha Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár jelentése szerint „az elmúlt 12 hónapban tapinthatóan alábbhagyott a lázongás szerte az országban” .

„Pedig a labdarúgás örömet szerzett, erősítette a nemzettudatot – mondta erre Szaid Husszein, az Iraki Labdarúgó-szövetség elnöke. – Kétezer-három óta az emberek eggyé váltak a csapattal, és teljes mellszélességgel mögé álltak. A sok gondra a sport legalább enyhülést hozott.”

Valóban, a 2003-as amerikai invázió óta 2007-ben lehetett látni először tömegeket a bagdadi utcákon, ünnepelték a válogatottat (más kérdés, hogy öngyilkos merénylők ezt is kihasználták, a Dél-Korea elleni elődöntő után például halálos áldozatokkal járó merényletet hajtott végre a tömegbe bombával a testén belerohanó férfi), de mára semmi sem maradt a hurráhangulatból.

A közeg tönkretette a mítoszt.

De ne csupán a politikaira gondoljunk, hanem a futballközegre is. A politika „beérte” annyival, hogy próbált befolyást gyakorolni a szövetségre (a FIFA fel is függesztette Irak tagságát), a belső emberek ennél azért tovább mentek. Aligha véletlen, hogy a 2007-es siker óta az április 8-án beiktatott Bora Milutinovics a hatodik kapitányi periódust nyitotta meg. Vieira röviddel az Ázsia-bajnokság után ment el, Egil Olsennek, majd Adnan Hamdnak a vb-selejtezős kudarcok kerültek az állásába, a viszszatérő Vieirának az Öböl-kupa egy pontja (Bahrein 1–3, Omán 0–4, Kuvait 1–1), Radi Senaisli csak ideiglenesen ült le a padra, április óta pedig a világjáró Bora Milutinovics a főnök.

„Optimista ember vagyok, minden rosszra előbb-utóbb jön a jó – mondta a nyolc meccse nyeretlen csapatot kézbe vevő Milutinovics. – Nem sok esélyünk van megnyerni a sorozatot, de előre hiba lenne vereségről beszélni.” A derűlátók azt mondják, az Ázsia-bajnokság már szolgált recepttel: ott is a társrendezővel kezdtek (Thaiföld, most Dél-Afrika), akkor is a verseny favoritja jött másodjára (Ausztrália, Spanyolország), és akkor is a csoport leggyengébbnek tartott együttese (Omán, Új-Zéland) ellen kellett kicsikarni a továbbjutást.

Akkor ilyen „receptből” megnyerték a tornát.

Most nem fogják.