A támadófoci lett a nyerő

Volt idő, amikor ezt a rangsort menedzserek hada böngészte. Május, június táján naponta csörgött a telefon a szerkesztőségben, és a hívók arról érdeklődtek, hányadik lesz ez vagy az a játékos, és milyen osztályzatokat kapott az elmúlt hónapokban.

Olyan információ volt ez, amely érvként szolgált a menedzserek kezében: magas osztályzatokat csak remek futballista kaphat, így aztán az illető labdarúgó feltétlenül érdemes a figyelemre.

Ez ma már csak emlék, jó ideje senki sem kér tőlünk ilyen információkat. Megváltozott a játékoskereskedelem gyakorlata, bár olyanról tudunk, hogy valakiről külföldön azt terjesztették, ő lett az év játékosa, holott az első tízbe sem fért be, de a trükkök mindig is időtállóak, a jelentős klubok manapság sokkal alaposabb megfontolások alapján döntenek egy-egy futballista szerződtetéséről. Hirtelen Gyepes Gábor esete jut eszembe, aki még javában a Ferencváros színeiben kereste a kenyerét, és felkeltette egy francia együttes vezetőinek érdeklődését. Az edző eljött megnézni a kiszemelt magyar védőt, aki mindenki szerint nagyszerűen játszott. Igaz, hátul volt két hibája, de egyikből sem lett gól, ő ugyanakkor kétszer is betalált az ellenfél kapujába, a közönségtől taps, tőlünk pedig magas osztályzat lett a jutalma.

A francia szakember azonban már a találkozó lefújásakor elárulta, hogy eltekint az üzlettől. Neki az a két védekezési hiba számított, azokból náluk, az ő bajnokságukban két gólt rúg az ellenfél, és egy hátvédet nem gólt lőni, hanem védekezni szerződtetnek, így köszöni a lehetőséget, de inkább tovább keresgél.

Szóval értékelni nem könnyű, és értékelni rengeteg szempontból kiindulva lehet.

Gyakori kérdés, hogy ha a magyar futballista hetesre játszik, hányast kellene adni mondjuk Lionel Messinek, amikor parádézik a Real Madrid ellen. Tizenötöst? Vagy elég lenne a tizenkettő is a tízes skálán? Jól hangzik, de a gondolat igazságtalan. Mindenkinek a saját maga közegében kell megméretnie magát, ott érvényesülnek az összehasonlítások, a viszonylatok, és Kovács III hetese természetesen Szabó II ötöséhez képest hetes, nem pedig a világklasszisok teljesítményéhez mérve. Ez elsősorban azért fontos, mert régen, amikor a legjobb magyar futballisták zöme itthon játszott, az elitet, a válogatott keret tagjainak többségét is értékelhettük, mára viszont már ez is megváltozott. A labdarúgók hosszú rangsorában mindössze kettőt találunk, akire Erwin Koeman szövetségi kapitány számított, és bizonyára számít a jövőben is, de közülük is csak a debreceni Rudolf Gergely lépett pályára a válogatott mérkőzésein, a diósgyőri Köteles László egyelőre a harmadik kapus a nemzeti csapatban, így többnyire a kispadig sem jut el.

Sokat elárul a magyar futball színvonaláról, a közegről, hogy aki csak teheti, a lehető leghamarabb menekül belőle, és visszacsábítani lényegében lehetetlen. A legutóbb az FC Fehérvár próbálkozott meg ezzel, de még az olasz harmadosztályban mellőzött futballistától is kosarat kapott, így aztán – természetesen ezúttal is jár a tisztelet a kivételeknek – a legtehetségesebb, legképzettebb, legtöbbre hivatott magyar labdarúgók nélkül zajlik a magyar bajnokság, az pedig magától értetődő, hogy külföldről sem