Pezsgőfürdő a parketten

A paksi ember nagyon siet. Aztán célhoz ér, és már-már kéjes nyögéssel könnyebbül meg. „Miért ittunk ennyi sört?” – kérdi szemrehányóan szinte saját magától, nem is felel rá senki sem.

Egy másik paksi ember roppant magabiztos. Azt meséli fűnek-fának, hogy múlt hét szerdán, tehát a párharc első mérkőzésének a reggelén arra ébredt: megálmodta, június másodikán, a harmadik meccsen már bajnokavatás lesz, és természetesen a kedvencei ünnepelnek majd.

Igaz is: milyen szurkoló az, aki az ellenfél győzelméről álmodik?

Szóval ez a mintegy háromszáz paksi ember azért utazott el Pécsre, hogy bajnokként üdvözölhesse saját csapatát. A kezdés előtti percekben ezt egészen nyilvánvalóvá is teszik: kifeszítenek két transzparenst, az egyiken az áll, hogy „A negyedikért jöttünk”, a másikra három évszámot pingáltak: „2002, 2005, 2006”. Nem nehéz kitalálni, az Atomerőmű SE ezekben az esztendőkben érdemelte ki a bajnoki aranyérmet, az első felirat pedig önmagáért beszél, nem igényel magyarázatot.

Aztán az is hamarosan kiderül, hogy ez a sok derék paksi ember nemcsak szemlélődni jött, nem csupán szemtanúja kíván lenni egy újabb sikernek, teszi is a dolgát, azaz felszerelkezve síppal, dobbal, talán még nádi hegedűvel is szurkol lankadatlanul és becsülettel. Kiabálják, ők lesznek a bajnokok, szemlátomást szemernyi kétség sincs bennük a témát illetően, a hangerőt tekintve pedig olykor a hazai publikum fölé kerekednek.

Egy paksi ember különösen jól szórakozik. Állandóan vigyorog, időnként mefisztói kacajra fakad, elsősorban akkor, amikor a játékvezetők a csapata ellen ítélnek. Dzunics Braniszlav mosolyog, ha cserél, mosolyog, ha leszúr egy hibázó játékost, és mosolyog, ha éppen reklamál. Vélhetnénk, az élete csupa móka és kacagás, de nem: a hajrára komor, csaknem megtört emberré változik. Pedig nincs gond, vezet a csapata, hol többel, hol kevesebbel, és úgy tetszik, a percek múlásával egyre biztosabban halad az áhított aranyérem felé, de lehet, éppen ez az: oly közel a cél, kár lenne most elbukni...

Most már azon sem mosolyog, hogy kollégája, Sztojan Ivkovics elkéri egy pécsi újságíró szemüvegét, és odaviszi a játékvezetőknek, hátha azzal észreveszik a paksiak galádságait.

Pontosan három perc van hátra, amikor Kiss Zsolt elhelyez egy triplát a házigazdák gyűrűjében, és ekkor minden paksi ember diadalittasan pattan fel a helyéről: a szurkolók a lelátó üléseiről, a cserék és az edzők a kispadról.

Érzik, megvan.

Le sem ülnek, állva tombolják végig a hátralévő időt.

Lassan csordogálnak a másodpercek, de nem bánják, azt harsogják: „Izzik a csarnok, itt a magyar bajnok!”

És tényleg. Az utolsó támadás a Pécsé, még nincs vége, de a paksi kispad felől már spriccel a pezsgő, valóságos pezsgőfürdőt rögtönöznek a vendégek a parketten, egy zsákból előkerülnek a Champions feliratú sapkák, s amikor megszólal a meccs végét jelző duda, már minden paksi ember boldogan ugrál, üvölt, és természetesen Dzunics Braniszlav is újra mosolyog. A játékosok összecsimpaszkodva szökdécselnek, együtt ordítják rekedtre magukat a szurkolókkal, az amerikai játékosok igyekeznek elkapni a rigmusokat, de aztán megelégednek annyival, hogy „Hej, hej!”, a fránya magyar nyelv kifog rajtuk, de most aligha bánják.

„Eddig is remekül éreztem magamat Magyarországon, de most nem is tudom szavakba foglalni, mit érzek – hadarja boldogan Charles Gosa, aki a döntő legjobb játékosa címet is kiérdemelte. – Egy éve vagyok itt, be kellett illeszkednem a csapatba, és azt hiszem, ez nagyszerűen sikerült. Ez azért is fontos, mert tudom, amerikaiként sokat vártak tőlem. Kiváló közösség a miénk, remek edzőnk van, a társak is kiválóak, és most nagyon boldog vagyok.”

Tegyük hozzá: ki nem boldog most, aki Paksról jött?

Az elején idézett paksi ember pedig ezen az estén biztosan nem teszi fel még egyszer azt a buta kérdést, hogy miért isznak annyi sört.

Oka van annak, nagyon is jó oka.