Szentesről indult, ott is fejezte be

Tóth László két évvel ezelőtt távozott Szegedről, de akkor, 39 évesen még úgy érezte, van benne elég erő a folytatáshoz, így az elmúlt két évet az OSC pólósaként küzdötte végig. A szerdai, Szentes elleni meccs viszont az utolsó (karrierje során a 474.) volt sikerekben gazdag pályafutása végén. A találkozó előtt a vízilabda-szövetség elöljárói ünnepélyesen elbúcsúztatták a kiváló játékost.

Miért döntött a visszavonulás mellett?

Negyvenegy múltam februárban, ennyi már bőven elég, sőt van, aki szerint sok is. Másrészt elkezdtem edzősködni az UVSE-nél, ahol az 1993-as korosztállyal foglalkozom, és sok volt már a két edzés meg a tréneri munka. Pont jókor jön a váltás, legalább nem szakadok el az uszodától. Gondolatban készül az ember a visszavonulásra, tudja, nem pólózhat a végtelenségig, de úgy voltam vele, amíg bírom, amíg kellek, folytatom.

Nem kapacitálták, hogy folytassa még?

Tavaly még volt érdeklődő, sőt amikor Szegedről eljöttem, külföldről is kerestek. De nem jelentett problémát a visszavonulás, kielégít, hogy edzősködhetek. Már nemcsak az járt a fejemben, hogy mi lesz a saját meccsemmel, hanem a fiatalok mérkőzéseire is gondoltam, márpedig a játékot csak százszázalékos odafigyeléssel lehet űzni. Tavaly nyáron kezdtem el edzősködni, és abszolút profi körülmények közt, profi feltételrendszer mellett dolgozhatok. Úgy érzem, harmincévnyi tapasztalatomat át tudom adni a gyerekeknek. Később nyilván az lenne jó, ha felnőttcsapat is érdeklődne, de tudjuk, ez nem kívánságműsor.

Hogyan tekint vissza a pályafutására?

Elégedett lehetek vele, még ha a közelmúlt sikerei, a három olimpiai aranyérem fényében nem is tűnik olyan eredményesnek. Voltam bajnoki ezüstérmes, a válogatottal ezüst- és bronzérmeket szereztem, Bajnokok Ligáját nyertem a Becsejjel, és három olimpián is ott lehettem. Szentesről lettem olimpikon ezerkilencszáznyolcvannyolcban, akkor az nagy dolognak számított. Pozitív érzésekkel gondolok vissza.

Az sem zavarja, hogy ha mondjuk öt évvel később születik, olimpiai bajnoknak is vallhatná magát?

Ezt mindig úgy fogalmazom meg magamban, hogy voltam három olimpián, azokat kellett volna megnyerni. A miénk ugyanolyan jó csapat volt, csak nem jött össze az aranyérem, míg a következő generációnak minden sikerült. Rajtunk múlt.

Minek köszönhető, hogy negyvenegy éves koráig ilyen szinten tudott vízilabdázni?

Ezerkilencszázkilencvenhattól voltam kint a szerbeknél, és ott másfajta szemlélettel, hozzáállással találkoztam. Onnantól kezdve sokkal többet edzettem, mint korábban, ez tartott ki ilyen sokáig – kedvem pedig mindig is volt játszani. Nagy szerencse, hogy harminchárom évesen Gyöngyösi András lett az edzőm a Fradiban, majd Szegeden is, az OSC-nél pedig Bíró Attilánál készültem. Ők nemcsak edzők, hanem a barátaim is, tolerálták, hogy harmincnyolc-negyven évesen már nem annyit vagy nem olyan intenzitással úszom, mint a többiek.

Épp szülővárosa, Szentes csapata ellen búcsúzhatott.

Így kerek a történet: ott kezdtem, ott játszottam az első meccsem, s ellene lesz az utolsó is. Három fordulóval ezelőtt Szentesen is elbúcsúztattak, nagyon jólesett. A meccs után biztosan lesz valamiféle búcsú, de nagy ünneplésről nem lehet szó: csütörtökön edzést kell tartanom.