New York,Telki, Tokió

„Ejha!” – dobunk kis híján egy hátast, midőn a kocsiból kiszállva közelebbről is vetünk egy pillantást a telki bázisra.

Jól néz ki, na!

Semmi csicsa, mégis csettintene egyet az ember, ha nem festene komikusan, hogy a bejárati üvegajtó előtt nekiáll csettintgetni.

Belépve áldjuk is az eszünket, hogy az imént nem teátrális mozdulatokkal fejeztük ki tetszésünket: a portán többen nyüzsögnek, mint néhány nívós szállodában. Már hüledezünk, hogy minek ide öt recepciós, amikor kiderül, hogy hárman csak ideiglenesen állnak a pult mögött, addig, amíg be nem állítják a számítógépeket. A falon négy nagy óra, az egyik a New York-i, a másik a londoni, a harmadik a tokiói, a negyedik pedig a budapesti időt mutatja – nálunk éppen fél tizenkettő van. A földszinti étteremben ennek megfelelően már az ebéd tálalására készülnek, igaz, a konyhai szolgálatot ellátók ezúttal aligha izzadnak meg: az előjegyzések szerint hatan „lepik” majd el az egyszerre elegáns és hangulatos helyiséget. A székek támlájára gondos kezek számokat faragtak, a mezek hátát idéző ötlet nem is rossz. Beugrik rendeléskor a kép: „Egy rántott szelet a hatoskának…”

Ennél nagyobb szám: hatvan kétágyas szoba, valamint négy apartman várja a vendégeket. A szobák olyanok, hogy a látogatóban felötlik, szívesen eltöltene itt egy éjszakát – utóbb tudjuk meg, hogy a szállodai részleget négy csillaggal hitelesítették.

A magunk részéről az ötödiket is megszavazzuk: a falakra a különböző gagyi reprodukciók helyett a régi idők magyar fociját bemutató fotók kerültek; hogy összesen mennyi, azt nem sikerül kinyomozni, ám hogy több száz, az biztos.

„Nem azért raktunk ki annyi képet, hogy a múltba kapaszkodjunk, csupán érzékeltetni szeretnénk, hogy ez egy futballfellegvár” – ad magyarázatot a múzeumba illő tárlatra Czuppon Péter ügyvezető.

És még mondja valaki, hogy a labdarúgásban csak csúnya kiállítások vannak…

A szobákat egyébként már tesztelték: az U19-es válogatott, továbbá a Debrecen játékosai mesélhetnének bővebben arról, milyen Telkiben aludni. Mi több, arról is, hogy milyen Telkiben számítógépezni, play stationözni és csocsózni, lazítani ugyanis ily módon is lehet házon belül.

Az emeleten bár is működik – Czuppon Péter feltehetőlegnemcsak minket, hanem a korosztályos együttesekben szereplő fiatalemberek szüleit is megnyugtatja a következő mondattal: „Kapható üdítő és ásványvíz is.”

Na, azért.

A folyosó végén a konferenciaterem akkora, hogy abban legalább négy csapat tarthatna egyszerre taktikai értekezletet – ej, ha lennének kettős rangadók... A falon itt is egy remekmű: mintha készítője a fellegekben járt volna a munka közben, Európa térképét felhőkből varázsolta össze. Hogy kis hazánk hol található, könnyen kikövetkeztethető a Magyar Labdarúgó-szövetség címeréből. Afelett most hunyjunk szemet, hogy Magyarország kör alakú…

„Ennek még »újszaga« van!” – állapítjuk meg az edzőcsarnokba lépve. A friss festék illata csak úgy árad, hirtelen el is szégyelljük magunkat, hogy utcai cipőben sétáltunk be. Rossz példánkat aligha követik majd: az ajtó melletti szekrényt azért állították oda, ahová, hogy a terembe nem való lábbeliket legyen hová pakolni. Hogy a le-, illetve felhúzásuk ne vegyen el annyi energiát, néhány széket is elhelyeztek ugyanitt, hiába, a kényelemre minden szinten adnak. Cserébe nem tűnik nagy kérésnek, hogy a kinti pályákhoz vezető kijáratnál ugyanúgy cipőt kell váltani – már-már értetlenkedve fogadjuk, hogy a kisebb jacuzzit idéző cipőmosó mellett nem posztol senki a sáros stoplisok suvickolására készen állva...

A centerpálya (amelyre csodás kilátás nyílik az emeleti fitnesz- és wellness-szalonból…) éppen olyan, mint a wimbledoni. A fű – mit fű, pázsit! – paplanpuhaságú. A gyeptéglákat Felsőpakonyból szállították Telkibe, és ha hozzátesszük, hogy esztendeje az innsbrucki sporttelep volt az úti cél, abból már kikövetkeztethető: Európa-bajnoki minőségű a talaj. És ez még semmi! A reflektorokra erősített kamerák tudniillik az úgynevezett Amisco mérkőzéselemző rendszer tartozékai. A miheztartás végett: ilyen szerkezettel a kontinens egyetlen edzőközpontja sem dicsekedhet, csak jobb helyeken dívik az ilyesmi, például a Real Madrid, a Chelsea vagy éppen a Liverpool arénájában…

A labdafogó háló sem rossz látvány, sőt az egyik kapu mögött Buzánszky Jenő, a másik mögött Dárdai Pál méretes fotója lóg, olyan nagy, hogy ha valaki mellétrafál, mérget vehet rá, hogy eltalálja. Jut eszünkbe, június elején itt készül majd a felnőttválogatott, érdekes lesz, amint a Hertha középpályása kibaktat a pályára, és szembesül önmagával…

Ami a további kínálatot illeti: két füves s egy műfüves edzőpályán kívül egy-egy strandfoci-, lábtenisz- és teniszpályán lehet a labdát rúgni vagy ütni, méghozzá kora reggeltől késő estig, lévén hogy mindegyiket lámpatestek veszik körül. Az automata öntöző és vízelvezető rendszer annyira profi, hogy ötnél több pályamunkást nem szükséges alkalmazni. Magyar szemnek azért szokatlan a látvány: mind az öten dolgoznak.

Fura az is, hogy a pénzügyeket sem kezelik tabuként: Czuppon Péter készséggel megosztja velünk, hogy szőröstül-bőröstül hárommilliárd forintba került a létesítmény. Az érdeklődés óriási, mások mellett már arab egyletek is jelezték, hogy Telkinél ideálisabb helyen nem is tudnának edzőtáborozni. A horvátok ellenben már viszszajáró vendégek, a május 2-i megnyitót követően egy héttel a szövetség elnöke, Vlatko Markovic már újra helyszíni szemlét tartott, nem titkoltan azért, hogy idővel Zágrábban is felhúzhassanak egy hasonló komplexumot. Ráadásul ugyanezt tervezik a szerbek és a lettek is – lám, az ötvenes évek után újra a magyarokon ámul a futballvilág…

Körsétánk végén az ügyvezető boldogan tudatja velünk, hogy az eddigi visszajelzések egytől egyig pozitívak. Hogy konkrétak legyünk: mind az U19-es együttes, mint a DVSC vezetői és játékosai maximális pontszámot adtak – többek között – a tisztaságra, a komfortra, a kiszolgálásra és a személyzet viselkedésére vonatkozó felmérésen.

„Büszkék vagyunk arra, hogy a huszonöt kérdésből egyre sem írták azt, hogy ezen javítani kellene – újságolja Czuppon Péter. – Holott nemcsak nyitottak vagyunk a kritikára, el is fogadjuk azt.”

Kezünket széttárva, majdhogynem sajnálkozva vonjuk le a konklúziót: részünkről nincs.