Egy hét múlva jöhetne az Újpest elleni derbi

Gratulálok! Bár meg-győződésem, aligha erre a másodosztályú bajnoki címre lesz a legbüszkébb pályafutásából, ha egyszer pipázgatva, nyugdíjasként mesél majd élményeiről unokáinak…Gratulálok! Bár meg-győződésem, aligha erre a másodosztályú bajnoki címre lesz a legbüszkébb pályafutásából, ha egyszer pipázgatva, nyugdíjasként mesél majd élményeiről unokáinak…

Tudja, egészen furcsa érzések kavarognak bennem – mondta Dragóner Attila. – Egyrészt a Fradinak valóban nem kell büszkélkednie, ha a másodosztályból feljut, mert egyszerűen az NB I-be való, és mindig is ott lett volna a helye. Erről persze mi is tehetünk, hiszen elrontottuk a tavalyi és a tavalyelőtti szezont is. A sebek még mindig nem hegedtek be, nem múlt el nyomtalanul a két, kudarcokkal teli esztendő. Ugyanakkor olyan élményekkel lettem gazdagabb, amelyeket sohasem felejtek el. Elmentünk például Tuzsérra… Akkor még nem voltak angolok, fizetést se nagyon kaptunk, a helyiek többládányi almával fogadtak bennünket. Mondták, vigyünk, amennyit csak akarunk, szeretettel adják. Bármerre is mentünk az országban, elképesztő rajongással fogadtak bennünket, örültek a Ferencvárosnak, mi pedig büszkék lehettünk, hogy ilyen ünneppel ajándékozzuk meg az embereket. Úgyhogy különleges helyet foglal el bennem mindaz, amit másodosztályú labdarúgóként átélhettem.

Mindezt megkoronázta a vasárnap elhódított bajnoki cím, amelyről nem tudtak még a meccs végén sem…

Valóban volt egy kis zűrzavar, egymásnak ellentmondó híreket kaptunk Debrecenből, de őszintén mondom, senki sem foglalkozott ezzel. Pontosan tudtuk, hogy csupán idő kérdése, mikor hirdetnek ki bennünket győztesnek. Erre a szezonra már fizikailag és mentálisan is megerősödött Ferencváros készülhetett, és toronymagasan kiemelkedtünk a mezőnyből.

Azért ne felejtsük: nem volt igazi rivális, az ellenfelek szinte menekültek a dobogóról, senki sem akart feljutni.

Erről nem mi tehettünk. Nekünk az volt a dolgunk, hogy minél többször győzzünk, és minél több sikerélménnyel ajándékozzuk meg hatalmas szurkolótáborunkat.

És ennek a szurkolótábornak néhány tagja a közelmúltban meglepetés-szerűen megjelent az Üllői úton, magával cipelve egy hatalmas transzparenst, amelyen ez állt: Szerződést Lipcseinek!

Természetesen mi, játékosok is láttuk, érzékeltük drukkereink akcióját, de ha lehet, erről hadd ne mondjak véleményt. Ők is ugyanazt gondolják, amit mi valamennyien: Lipcsei Petinek mindig helye van és lesz a Fradiban. Meg-győződésem, erről angol vezetőink is hasonlóképpen vélekednek.

Ez majd eldől. Ugyanakkor kíváncsi lennék a véleményére, Bobby Davison nyilatkozatstopjával és hallgatásba burkolózásával kapcsolatban.

Ez az ő szíve joga, ha így döntött, biztos megvan az oka. Nem akarom felmenteni, hiszen nem az én feladatom, de futballoztam több országban is, és Kölnben például átéltem olyan szituációt, amikor az elnök a félidőben rúgta ki az edzőt. Aztán Portugáliában tanúja voltam annak, amikor két klubtársam verekedett össze. Egyik sem jelentett szenzációt a helyi sajtónak, ám Magyarországon a Fradiról akkor is írnak, ha elromlik a zár az Üllői úti székházban. Ezt nekünk el kell fogadnunk. És ez csak fokozódik, hiszen jövünk vissza az NB I-be, és újra hozzuk magunkkal a futball-lázat.

Biztos benne?

Egészen biztos! Újra várják majd a vidéki stadionokban a Fradit, újra ellenünk készül majd az NB I, és mindenki minket akar legyőzni. Nézze meg, a televíziók harcot vívnak a közvetítési jogokért, és ez egyértelműen a Ferencvárosnak köszönhető.

Kérdés, milyen Fradi kerül majd képernyőre.

Nem féltem a csapatot. Ha mondjuk egy-két hét múlva bajnoki meccset kellene játszanunk az Újpesttel, én a jelenlegi együttest sem félteném. Még egyszer mondom, hihetetlen erővel és önbizalommal vérteződtünk fel. Emlékszem, amikor a nagyjából negyvenes kerettel munkához láttunk, azt kérdeztem magamban: miért vagyunk ennyien. Most már pontosan tudom. Óriási harc folyik a csapatba kerülésért, megint rangja lett a Fradi-meznek, csak az húzhatja magára, aki az edzéseken megküzd, megharcol érte. Mondok egy példát: Tóth Bence roppant tehetséges fiatalember, de kicsit elkapatták, sokat és szépeket nyilatkoztak róla, így nem győztem barátságos taslikkal és dörgedelmes kritikákkal illetni – még meccs közben is. Bence nem sértődött meg, hanem százszázalékos erőbedobással küzd, hogy helyet követeljen magának a csapatban.

A nyáron lejár a szerződése, gondolom, nem vágyik máshová.

Ez pontosan így van. Élvezem minden pillanatát az edzéseknek, a meccseknek, és azt szeretném, ha az ősztől a szurkolóink ugyanúgy fújnák kívülről az összeállításunkat, ahogy én mondtam annak idején, hogy Józsa, Simon, Pintér, Limperger, Keller…