Kilenc bajnoki mérkőzés jutott az élvonalbeli kispadon – a REAC-én – Hevesi Tamásnak, akit – ismerve a magyar futballközeget – már eleve csak félteni lehetett a feladattól.
Az ismert zenész – aki ráadásul européer, nyílt szívű, őszinte, a világra nyitott, érdeklődő ember – tavaly télen olyan helyzetet vállalt fel, amely legfeljebb arra volt jó, hogy a kísérleti nyúl szerepére kárhoztassa. Jelesül arról volt szó, hogy az eredményszegény, a megváltásra váró sportágban sokan arra voltak kíváncsiak (őszintén, avagy rosszindulatból – egyre megy), hogy egy kívülálló, a sportág rezdüléseit korábban csak lelátói messzeségből érzékelő, lelkes, tanulni vágyó, az új ismeretekre fogékony, tehetséges ember egy rövidke edzői tanfolyammal a háta mögött képes-e megváltani a futballvilágot. Hevesi Tamás olyan feladatba vágott bele, amely egészséges labdarúgóközegben lehetetlen lenne: elvárták, hogy jelentősebb edzői rutin nélkül mentsen meg egy kiesés elkerüléséért harcoló csapatot (hiszen ha nem így lett volna, most aligha váltak volna meg tőle…), ami adott esetben jóval nagyobb szaktudást igényel, mint mondjuk csupa-csupa jó képességű futballistát gardírozva kezdő szakvezetőként bajnokcsapatot faragni.
A REAC-nál kapott feladat teljesítése nemhogy Hevesi Tamásnak, de talán még José Mourinhónak sem sikerült volna hibátlanul a budapesti Széchenyi téren, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ami megvan edzői tudásban, az nincs meg a játékosok képességeiben. Márpedig a futballban csodát csak ott lehet várni a kispadon ülőtől (akár portugál-angol tolmácsból lesz valakiből világhírű mester, akár fülbemászó slágereket szerző zenészből élvonalbeli tréner), ahol mindegyik, profi státusban alkalmazott játékos különösebb gond nélkül képes a lövőcselnél áttenni a labdát a jobbról a bal lábára, illetve fordítva…
S hogy mennyire csak a pillanatokra épül a mai világ, azt tükrözi, hogy Hevesi Tamás nem is kaphatott több bizalmat ennél a kilenc mérkőzésnél, holott ha a magyar futballban valódi értékekben gondolkodnának, a pályája elején járó, de rögvest a mély vízbe dobott szakvezetőnek is megadhatták volna a további lehetőséget – még akkor is, ha ő már úgy érzi, inkább feladná –, azt erősítendő, hogy a becsvágyó, tehetséges embernek a szerényebb képességű futballcsapat gyenge eredményei ellenére is van becsülete.
De ez már csak ilyen világ.
Nálam mindenesetre Hevesi Tamás azért is nagyszerű ember, mert volt bátorsága s hite a maga módján tenni valamit a magyar futballért. Áldozott rá időt, sok-sok pénzt, megszerzett magának plusztudást, s a presztízsét adta érte.
Mindezért cserébe nyolcszáztíz percet kapott a bizonyításra…
