Figyelem! Füldugóárus kerestetik

Ahogy elnézzük a különbö ző pultok előtt kígyózó sorokat, megállapítjuk, hogy az üdítőket, illetve alkoholtartalmú italokat forgalmazó büfés éppúgy tisztes bevételre tesz szert, mint az ETO címerével ellátott ereklyéket piacra dobó üzletember, negyven perccel a meccs előtt mégis felvetődik bennünk: a legnagyobbat most a füldugóárus kaszálná. A Hypo melegítőjét viselő hölgyek lépnek ugyanis pályára, mire a csarnokot gyakorlatilag már ekkor megtöltő győriek akkora füttykoncertbe kezdenek (a délután folyamán először, de nem utoljára…), hogy a gondosabb szülők azonnal betapasztják kezükkel gyerekük fülét. Percek múltán következik az újabb felvonás: a szurkolók dobhártyaszaggató reakciójából arra következtetünk, azt még elnézték volna a melegíteni érkező német bírópárosnak, hogy kezet ráz Gunnar Prokoppal, azt azonban már nem, hogy hosszasan társalog az osztrák csapat mindenhatójával…

Az elmaradhatatlan Himnusz alatt Prokop kitesz magáért, ahelyett, hogy illedelmesen vigyázzba vágná magát, a Hypo híveit folyamatos szurkolásra biztatja – a két buszt és több autót megtöltő osztrákok veszik is a lapot, sípolnak, dobolnak, ordítoznak. Fogjuk viszsza magunkat, és maradjunk annyiban, nem szép ez tőlük, miként a vendégjátékosoktól sem az, hogy fel és alá járkálva pacsizgatnak egymással. Tisztelet a kivételnek, Kirsner Erika és Tóth Tímea a kispad mellett állva hallgatja Kölcsey Ferenc költeményét.

Két perc sem telik el, és Görbicz Anita, valamint Katarina Mraviková góljával 0–1-ről 2–1re jut az ETO. Noha szűk egy óra játékidő van a lefújásig, a csarnok nagyja aligha bánná, ha itt és most véget érne a találkozó, hiszen akkor 27–27-es összesítéssel, idegenben lőtt több góljának köszönhetően biztosan továbbjutna a Győr. Persze messze még a vége – és ekkor nem is gondoljuk, hogy a látogatók majd visszasírják minimális hátrányukat.

Az első félidőbe annyi izgalom szorul, mint máskor az egész meccsbe. Hol a Hypo vezet, hol az ETO, aztán csak az ETO. Fájó pillanatokban azonban így sincs hiány: Gorica Acimovic úgy vágja gyomron Görbiczet, hogy attól még Erdei Zsolt is padlót fogna. Görbe szerencsére feláll, és ott folytatja, ahol abbahagyta: kiderül, hogy gyári munkásként is megállná a helyét, tudniillik futószalagon termeli a gólokat. Méltó társa is akad: Pálinger Katalin (naná, hogy ő…) mintha megdelejezte volna, úgy vonzza a labdát. Amit például Acimoviccsal művel, az lélegzetelállító, előbb a büntetőjét, majd a ziccerét fogja ki, körülbelül két szekundum leforgása alatt.

Bár a BL eme fázisában ritkán rendeznek gálát, a második félidő azzá válik. A találkozó egy idő után olyan sima lesz, mint az M1-es (legalább hazafelé nem éri több megrázkódtatás a Hypót…), a játékvezetők hiába mutatják fel – szerintünk persze jogtalanul – a piros lapot Simona Spiridonnak 14 perccel és 52 másodperccel a vége előtt, érezni lehet, ennél nagyobb csapás nem éri a zöld-fehéreket. A publikum 27–18-nál könyveli el, hogy a párharc lefutott, a Bközép „Auf Wiedersechen” feliratú lepedőt emel a magasba, úgy fest, készültek a srácok…, és ugyanekkor felcsendül a nyolcszoros BEK-, illetve BLgyőztest a drapériára pingált szöveggel búcsúztató kórus is. Jól hangzik még akkor is, ha egy darabig most senki sem szeretné viszontlátni a Hypót…

Herr Anita szaggatja szét a hálót, 28–19, jön is az új rigmus: „Játszik az ETO!” Játszik hát, méghozzá Bajnokok Ligája-döntőt. Ami két esztendeje és tavaly nem jött össze, a 29–21-es szenzációs diadalnak köszönhetően igen: Konkoly Csaba együttese a fináléba küzdötte magát. Az ünneplés ennek megfelelő, szinte tovább tart, mint a mérkőzés érdemi része. Olybá tűnik, a hősökben is maradt energia: miközben a drukkerekkel együtt zengik, hogy „Mi vagyunk a legnagyobbak!”, úgy ugrálnak, mintha nem lenne egy BL-elődöntő a lábukban…

Megteszik a pacsizással fűszerezett tiszteletkört is, Hornyák Ágiék arcán csak szélesedik a mosoly, amikor szembesülnek azzal, hogy egy édesapa a tribünt a játéktértől elválasztó asztalra állítja nyolc hónapos kisfiát, hogy a 7-es számú ETOmezben feszítő(!) csöppség is összeüthesse a tenyerét velük. A hátán virító öt betű alapján a Kende keresztnevet viselő gyerkőc csak azt nem mondja, hogy „…adj egy ötöst!” Holott az feltétlenül jár a lányoknak!

Beszámolónk ezen a ponton véget ért, ám hála Európa egyik legjobb női kézilabdacsapatának, a történet folytatódik. Néhány hét, és talán az „egyik”-et is mellőzhetjük.