Barátságból indult

Hogyan szólíthatom: elnök úrnak, esetleg ügyvéd úrnak?Hogyan szólíthatom: elnök úrnak, esetleg ügyvéd úrnak?

Ó, nem ragaszkodom egyikhez sem – dőlt hátra mosolyogva a díszes trófeákat felsorakoztató vitrin előtti székében Hunyadfalvi Ákos. – Ügyvédnek tartom magam, az a tanult hivatásom, azt gyakorlom, abból élek. A klub vezetése amolyan úri passzió, felüdít, ha a kézilabdacsapattal foglalkozhatom.

Mióta is?

Magyarády Péterrel egyetemben társadalmi elnökként 1993 óta, míg előtte éveken át elnökségi tag voltam. Elsősorban Hajnal Csabának köszönhetem, hogy belecsöppentem. Régi barátság a miénk, még középiskolás korunkban szövődött. Egyébként az egyesület alfája és ómegája Csaba. Nemcsak megálmodta ezt a klubot, valóra is váltotta az álmát. Mindannyiunk álmát. Javarészt miatta ülök most ebben a székben. No meg azért, mert a mai világban a jogi végzettségemnek is hasznát vehetjük.

Kézilabdázott valaha?

Nem. Ha időm engedi, ügyész, bíró és ügyvéd barátaimmal focizom, de a kézilabdába csak szurkolóként kóstoltam bele. Ahogy az egy tisztes veszprémi polgárhoz illik.

Ezt úgy képzeljem el, hogy húsz-harminc éve még a korlát mögül kiabálta: „Hajrá, Építők!”?

Valahogy úgy. Emlékszik a BVTC-re? NB I-es női csapat volt, Tóth-Harsányi Borbálával. Azzal kezdődött minden. Álltunk a bitumenes pálya szélén, és drukkoltunk a BVTC-nek. Csodás hétvégéink voltak: reggelente felkerekedtünk Csabával, kimentünk az egyetemi kosáregyüttes meccsére, onnan átbaktattunk a másodosztályú férfi kézilabdázók mérkőzésére, délután megnéztük a BVTC-t, végül a focisták bajnokijával zártuk a napot. Feszes program volt, de jó.

Gyakran ábrándoztak arról, hogy egyszer majd a férfi kézisek is feljutnak az élvonalba?

Gyakran hát. Volt is rá okunk, ugyanis Veszprémben mindig sok tehetség játszott, csak a háttér nem volt megfelelő. Mígnem 1977-ben az ereje teljében lévő VÁÉV úgy határozott, hogy beszáll a kézilabdába. Kis vidéki munkáscsapatként indultunk, hogy aztán hosszú utat bejárva 2009. április negyedikén legyőzzük a világ talán legerősebb együttesét, a Ciudad Realt.

Ha az 1977-es gárda kis vidéki munkáscsapat volt, a 2009-est minek nevezné?

Kis vidéki ékszernek. Amely európai élcsapattá nőtte ki magát. Sok ember sok munkájának végeredménye ez.

Végeredménye?!

Javítom magam: eredménye. Hiszen a vége, reméljük, még nagyon messze van. Minden szezon elején leszögezzük: a cél az, hogy a bajnokságban, valamint a Magyar Kupában az élen végezzünk, a Bajnokok Ligájában pedig minél tovább jussunk. Aki látta a Ciudad Real elleni párharcot, megerősítheti, hogy kis szerencsével a legjobb négy közé kerülhettünk volna.

Hétgólos előnynél, 23–16-nál biztos volt a továbbjutásban?

Dehogyis. Ismerem a saját korlátainkat, tudtam, hogy fontos posztokról hiányoznak játékosaink, tisztában voltam vele, hogy a mentális és fizikai teljesítőképességnek is vannak határai. Persze én is bíztam a sikerben.

Csalódott volt, hogy nem jött össze?

Nem. Gyakorlatilag a világválogatott volt az ellenfelünk, azt, hogy idehaza megvertük három góllal, bravúrnak tartom. Ha nincs Marian Cozma tragédiája, reális esélyünk lett volna a spanyol együttes elbúcsúztatására.

A téma sajnos kikerülhetetlen: valamelyest túltette már magát a február nyolcadikai drámán?

Marian a mai napig rettenetesen hiányzik mindannyiunknak. Nemcsak mint játékos, hanem mint a legjobb emberek egyike. Mocsai Lajos mondta – márpedig ha ő mondja, az úgy is van –, hogy a jövő egyik nagy sztárja lehetett volna… Azt az érzést senkinek sem kívánom, amikor az édesapjával, Petre Cozmával, illetve Ivan Pesic és Zsarko Sesum családtagjaival először találkoztam a tragédia után. Pokoli volt… És mégis Petre Cozma volt az, aki sokak számára példát mutatott, hogy a gyászt hogyan kell méltósággal viselni. Politikán, országhatárokon, előítéleteken felülemelkedő magatartását sosem feledem. Petre nemrég úgy fogalmazott: elvesztette egyetlen fiát, de örökbe fogadott tizennégyet. S ezt a lehető legkomolyabban gondolja! Miként azt is, hogy ha az unokája felnő, szeretné Veszprémbe hozni. Szeretném megélni, hogy nálunk játszik.

Most mint ügyvédet kérdezem: hogy áll a nyomozás?

A rendőrségnek nehéz dolga van, tudomásom szerint kétszázötvennél is több tanút hallgatott már meg, és még folyamatban van a szakértői vélemények beszerzése is. A veszprémiek egyelőre csendben várják a fejleményeket, ugyanakkor azt halljuk, hogy egyre türelmetlenebbek. Nagy a nyomás a rendőrségen, de azt mindenképpen hozzátenném, hogy szakszerűen és korrektül dolgozik. Jellemző, hogy a főkapitányság bűnügyi osztálya kizárólag ezzel az üggyel foglalkozik. Azt remélem, hogy igazságos, de szigorú ítélet születik.

Ha a gyilkosság napján valaki azt mondja önnek, hogy a csapat elképesztő lelkierőről tanúbizonyságot téve talpra áll, és csupán két góllal marad le a BL-elődöntőről, elhitte volna?

Ismerve a játékosokat, az edzőket és a szurkolókat, valószínűleg igen. Azokban az órákban, napokban egyikünk sem törődött az előttünk álló meccsekkel. A León elleni hazai találkozó mégis életre szóló élmény mindenki számára. Ha egy szívszaggató tragédia kapcsán is, de kiderült, hogy a sport mire képes. Tiszta és őszinte érzések kerültek felszínre. Rádöbbentünk, hogy nemcsak Veszprémben vannak oda a csapatunkért, hanem szerte az országban. Azt pedig, hogy Magyarországon egy cigányember leszúr egy románt, akit egy horvát és egy szerb igyekszik megvédeni, végül egy erdélyi magyar karjában hal meg, egy jó fantáziával megáldott forgatókönyvíró sem vetette volna papírra. Ilyen drámát csak az élet tud írni.

Mit gondol, a sors tartogat Bajnokok Ligája-diadalt a Veszprém számára?

Lehetséges. Méghozzá be-látható időn belül! Ennek egyik alapfeltétele, hogy az MKB-val jövőre lejáró szerződésünket meghosszabbítsuk, s akkor – a város támogatásával együtt – hosszabb időre stabilizálhatnánk a klub helyzetét.

Valami azt súgja, megköttetik majd az egyezség.

Nem titok, már tárgyalásban állunk, és a bank részéről van fogadókészség. Erdei Tamás elnök-vezérigazgató vezetésével értékelik, igényesnek és színvonalasnak minősítik azt a munkát, amely nálunk zajlik. Sokat adunk egymásnak, és sokat is kapunk egymástól.

Megcsörren néha a telefonja, hogy iksz ipszilon vagyok ettől a cégtől, és boldogan szponzorálnánk a Veszprémet?

Ugyan egyre ritkábban, de még igen. A baj az, hogy a pénzért mindenki ugyanoda megy, a színház- vagy a kórházdirektor is onnan kér, ahonnan a sportvezető. Egyre nehezebb talpon maradni. A januári világbajnokság óta megfigyelhető, hogy a gazdag egyesületek tovább erősödnek, míg a szegények még szegényebbek lesznek, és félő, hogy előbb-utóbb tönkremennek. Nekünk ettől nem kell tartanunk, ám a jómódú egyletekkel csak minőségi játékosokkal, kiváló szakmai munkával és a ránk jellemző hozzáállással vehetjük fel a versenyt. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy bárhol járunk, érezzük, a riválisok maximálisan elismernek és az eredményeinknek megfelelő megbecsülésben részesítenek minket. Arról nem is beszélve, hogy nyugati országok klasszisai egyre nagyobb számban jelentkeznek nálunk, mondván, szívesen igazolnának Veszprémbe.

Akkor hamarosan bővülhet a serleggyűjtemény. Apropó, tudja, hány darabot számlál a kollekció?

Most megfogott…

Legalább árulja el, melyik a kedvence?

Erre már könnyebb felelni! Látja, az, az, az és az. Meg az. Ja, és az… Na jó, az összes.