Egy nyelvet beszélnek

Kíváncsiságból beütöttem a nevét a világhálón fellelhető keresőprogramba, és hét századmásodperc múlva már elém is tárult Máté Csaba honlapja…Kíváncsiságból beütöttem a nevét a világhálón fellelhető keresőprogramba, és hét századmásodperc múlva már elém is tárult Máté Csaba honlapja…

Az nem az enyém! – tiltakozott vasárnapi vendégünk. – Annyira nem vagyok exhibicionista…

Bezzeg az operációs rendszereket fejlesztő névrokona… Nem is tervezi, hogy létrehoz egy oldalt? A megnövekedett érdeklődésre való tekintettel nem ártana.

Eszemben sincs! Egyfelől időm sem lenne rá, másfelől az internetes kapcsolattartás nem az én világom. Akinek úgy tartja kedve, azzal bármikor elbeszélgetek a futballról – személyesen.

Emlékszik arra, mikor értekezett először a „főnökével”?

Hogyan is felejthetném?! Szekeres Tamás, a válogatott technikai igazgatója hívott fel azzal, hogy lenne-e kedvem Erwin Koeman mellett dolgozni, én meg hirtelen azt hittem, hogy a Kész átverés következő áldozata vagyok. Hiszen már röpködtek az ismertebbnél ismertebb nevek, itt-ott már kész tényként kezelték, hogy ez és az lesz a pályaedző. Amikor meggyőztem magam, hogy nem viccelnek velem, már ültem is be az autóba, tudniillik Erwin Budapesten várt. Két órán át beszélgettünk, nemcsak a futballról, hanem az élet egyéb fontos dolgairól is. A végén úgy álltam fel az asztaltól, hogy hú, de jót dumáltunk!

Milyen nyelven?

Flamandul. Reálisan látom a történéseket, így tisztában vagyok vele, hogy azért is döntött mellettem a kapitány, mert hasznát veheti a nyelvtudásomnak. Egyébként nem rossz sztori, ahogyan kiderült, hogy engem kér fel az egyik segítőjének.

Aligha meglepő a kérés: ossza meg velünk!

Az első találkozást követően szóltak, hogy sok a jelölt, s ha rám esik a választás, ha nem, értesítenek. Két hét múlva csörgött is a telefonom, Szekeres Tamás ezúttal annyit mondott, hogy szűkül a kör, és Erwin szeretne még egyszer beszélni velem. Úgyhogy ismételten kocsiba szálltam, és már indultam is a fővárosba. Noha addig egy másodpercig sem éltem bele magam abba, hogy a stáb tagja lehetek, a második randevú után már felvetődött bennem: hoppá, ebből lehet valami. Sokat nem is kellett várnom az újabb telefonra: útban hazafelé már hívtak is, hogy Erwin mellettem tette le a voksát.

Egy kézifékes forduló, és irány Pest?

Azért annyira nem volt sürgős a szerződés aláírása, így fülig érő szájjal haladtam tovább Szekszárd felé. Igaz, ahhoz képest, hogy megkértek, egyelőre maradjon köztünk a hír, mire hazaértem, jobban mondva a pályára, mindenki azzal fogadott, hogy gratulál a kinevezésemhez…

A szerkesztőségben ekkor kezdtünk el nyomozni, ki is az a Máté Csaba…

Nem csodálkozom. Fanatikus, aki kívülről fújja a pályafutásomat. Meg is kérdeztem Erwint, nem fél-e attól, hogy sokan azért támadják majd, mert egy ismeretlen utánpótlásedző mellett tette le a voksát, mire annyit felelt: ne törődjek ezzel, kizárólag rá tartozik, hogy kivel akar együtt dolgozni.

A kapitány épp a minap dicsérte önt, mondván, egyik nagy előnye, hogy roppant precízen, ráadásul futballnyelven tolmácsolja a játékosoknak az ő szavait.

Az eredmények is azt mutatják, jól fordítok… A tréfát félretéve: bár a keretben szinte mindenki beszél angolul, németül vagy hollandul, azaz a szakvezető bárkivel megtalálja a közös nyelvet, olykor egy­szerűbb és persze gyorsabb, ha ő flamandul mondja a magáét, s azt én fordítom magyarra.

Munkaköri leírásában mi szerepel még?

Egyebek mellett az itthon játszók figyelése és a meccsek elemzése. Tudni kell, hogy a mérkőzéseket nem a kispadról nézem, hanem a lelátóról, mivel odafentről olyasmit is észre lehet venni, amit a pálya széléről nem. Telefonos összeköttetésben vagyok a padon ülőkkel, bármit kiszúrok, már jelzem is. Megesett például, hogy feltűnt az egyik labdarúgó fáradtsága, leszóltam, és amikor Erwin rákérdezett erre, kiderült, hogy tényleg az, jött is a csere. Örömmel tölt el, hogy a kapitány az első perctől fogva megbízik mindannyiunkban, mindjárt az elején közölte: nem kell minden problémával hozzá rohannunk, amit tudunk, oldjuk meg magunk. Hogy a kép teljes legyen: a szakember mindenkit partnerként kezel, ugyanakkor keményen követel tőlünk is, ha nem tetszik neki valami, nem hallgatja el…

Felteszem, egyszer-kétszer önöket is megdöbbentette az összeállítással.

Talán Aczél Zoli nevében is kijelenthetem, hogy mostanra ráálltunk a gondolataira, gyakran sejtjük, mi több, tudjuk, milyen szándékai vannak. Előfordult már, hogy megkérdezte tőlünk, hogyan raknánk össze az együttest, s akadt már rá példa, hogy telitalálatunk volt. A tiranai kezdő tizeneggyel már meg sem lepett minket…

Mi volt a legszebb élménye az elmúlt évből?

A szerdai, Málta elleni találkozó légköréről még az unokáimnak is mesélni fogok… Holott jártam én már a Népstadionban telt házas meccsen, 1986 márciusában egyike voltam annak a hetvenezer szurkolónak, aki volt olyan szerencsés, hogy a helyszínen láthatta, amint három nullára megverjük a brazilokat. A mostani három nulla legalább annyira kedves nekem, mint az volt, sőt! Hatalmas élményt jelentett, ahogy a saját bőrömön éreztem a drukkerek elképesztő szeretetét. Képzelje, még Szekszárdról is jöttek két busszal.

Csütörtökön jó lehetett a Fő téren sétálgatni…

Tény, a szokottnál többen állítottak meg, egyik gratulációt fogadtam a másik után. A délutáni edzésen is lerítt a gyerekekről, mennyire örültek az újabb győzelmünknek, ennyi mosolygós arc rég vett körül.

Majd elfelejtettem, hogy a Szekszárdi Utánpótlás-nevelő Football Club elnökével, egyben edzőjével beszélek… Csupa szépet és jót hallottam eddig az akadémiáról.

Akadémiának azért túlzás nevezni. Arra viszont büszkék vagyunk, hogy nap mint nap kétszáz srác jár hozzánk. Mivel a városban ez az egyetlen egyesület, nem küldünk el senkit, nem akarjuk, hogy bárkinek is elmenjen a kedve a futballtól.

Van olyan nap a héten, amikor nem foglalkozik futballal?

Sajnos nincs.

Sajnos?!

Azért egyszer-egyszer jó lenne egy teljes napot a családnak szentelni, mégiscsak három gyönyörű gyerkőc és egy csodálatos feleség vár otthon. Néha nem is értem, hogyan visel el a nejem… Az a mázlim, hogy amikor megismertük egymást, már a futball bolondja voltam. S úgy fest, apáról fiúra száll nálunk a szenvedély: Roland fiam az U15-ös csapat kapusa.

Véletlenül nem ön az együttes trénere?

De. Nem egyszerű a helyzet, olykor azon kapom magam, hogy vele jóval szigorúbb vagyok, mint másokkal, valószínűleg azért, mert nem szeretném, hogy bárki elfogultsággal vádoljon. Igaz, előnye is van, hogy én vagyok az edzője: mindig szem előtt van.

Roland kérdezgeti, hogy ott leszünk-e a világbajnokságon?

Naná! Ha rajta múlna, már most ott lennénk.

És a papa mit mond?

Azt, hogy négy nehéz mérkőzés biztosan vár még ránk, és nem zárható ki, hogy aztán még kettő. Persze lelkesedésben nem maradok el a fiamtól, így maradjunk annyiban, szívesen megnézném a magyar válogatott egyik meccsét valamelyik dél-afrikai stadion tribünjéről…