Hajrá, magyarok!

Megtisztelő, hogy elsőként én fejthetem ki véleményemet az albán–magyar vb-selejtező kapcsán, hiszen pályafutásom egyik kulcsállomása Tirana volt. A szakszervezeti válogatottal játszottunk odakint még 1949-ben, az albán válogatott edzőpartnerének hívtak meg minket. Nyertünk egy nullára, és a hazaiak – állítólag – legveszélyesebb emberét, a balszélsőt sikerült semlegesítenem. Tiranai teljesítményem alapján ajánlott a szakszervezeti gárda edzője, Király Tivadar Sebes Gusztáv szövetségi kapitány figyelmébe. Meglehet, szóhoz is jutottam volna az 1950. szeptemberi, Megyeri úti, Albánia ellen tizenkettő nullára megnyert barátságos mérkőzésen, ám be kellett pótolnunk egy Csepel ellen elmaradt bajnokit, így válogatottbeli bemutatkozásom az év novemberére csúszott. A szombati vb-selejtező kapcsán azt hallom, olvasom, hogy sorsdöntő csata lesz. Ez mindkét fél szempontjából igaz lehet. Amelyik gárda világbajnoki álmokat szövöget, annak most nyernie kell! Úgynevezett ki-ki mérkőzést mi is vívtunk az Aranycsapattal, nem is egyet, igaz – s ezt nem bántásként említem –, nem Albánia-szintű együttesek ellen. De hát változott a világ, manapság nincsenek könnyedén elintézhető ellenfelek. Hogy mi lehet a Koeman-csapat sikerének titka? Az biztos, hogy az egyhetes közös felkészülés alatt nem lehet csodát tenni. Ennek az időszaknak a lényege, hogy a szövetségi kapitány rendet tegyen a fejekben és a szívekben. Lehet bármilyen gondos a szakmai felkészítés, a pályán úgyis pillanatok alatt átíródik az előzetes forgatókönyv. S ilyenkor jön el a klasszisok, a vezéregyéniségek ideje. Akik átlátják a játékot, képesek azonnal az új kotta alapján vezényelni a társakat. A mi időnkben nem volt választás, kinevezés, egyértelműen a legjobb futballista lett a csapatkapitány s ekként a szövetségi kapitány meghoszszabbított keze. Az Aranycsapatban persze Puskás Öcsit illette a karszalag, ő volt a szellemi vezérünk. Ha tanácsot kellene adnom a szombati találkozó kapcsán, azt mondanám a fiúknak: készüljenek arra, hogy végig kell robotolniuk, zakatolniuk, küzdeniük a kilencven percet. Mégpedig olyan ellenféllel szemben, amely harciasabb, mint általában a közép-európai csapatok, ráadásul meg akarja szerezni első, futballtörténelmi gólját a magyarok ellen. Legalább ennyire fontos a tiszta gondolkodás, hogy egy pillanatra se feledjék el, a futballt nemcsak lábbal, fejjel is játsszák. S ha kérhetnék valamit a válogatott vezetőitől: vegyék rá a futballistáinkat, hogy a meccs előtt ők is énekeljék a Himnuszt. Higgyék el, olyan lelki dopping ez, amely erőt ad, és erősíti az összetartozás érzését is!