A sérültek is állítják, játszanak szombaton
Késett az eindhoveni gép, ám ennek is megvolt a maga haszna: a büfében bekapcsolt televízión éppen a Fulham–Manchester United mérkőzést ismételték, s így volt idő kivárni a csattanót, Gera Zoltán parádés gólját. Megcsodáltuk még egyszer több szemszögből is, és persze az jutott eszünkbe, hogy talán ez a világraszóló találat a válogatott hasznára válhat, ha az utóbbi időkben kissé bizonytalanul szereplő csapatkapitány önbizalmat kap tőle.
Sokat nem töprenghettünk ezen, mert elkezdtek kifelé szállingózni az utasok, köztük a válogatott holland részlegének tagjai. Elsőnek Fehér Csaba érkezett, a családja várta. Ő a csapat egyik legrutinosabb játékosa a maga negyvenszeres válogatottságával, de most a legtanácstalanabb is. Két és fél éve szerepelt legutóbb a keretben, még sohasem készült Gödön, és nem tudta, pontosan hova is kell mennie. Erwin Koeman taxiba vágta magát, miután megbeszéltük vele az interjút, aztán megjelent az ajtóban Popovics Sándor és Babos Gábor is. A Hollandiában élő magyar szakember régi jó barát, rég megbeszéltük itt a randevút, Ferihegyről vágtattunk a Keleti pályaudvarra, hogy elérje a keszthelyi vonatot. Az pedig nem véletlen, hogy együtt jött Babos Gáborral – a miérthez közelebb visz az a mondat, amellyel fél óra múlva a Baross téren elköszönt a kapustól:
„Gabikám, ha olyan biztosan fogod a labdákat Albániában, mint ahogy fogtad reggel a kisfiadat, nem lehet semmi baj!”
Az említett kisfiú, aki mindössze négyhetes, Popovics Sándor unokája is egyben. Állítólag életerős csecsemő, nyilván megvan az oka, hogy Babos Gábor újabb fél óra múltán, amikor begördültünk a gödi szálloda parkolójába, nagyot sóhajtva mondta, most biztosan végigaludhatja az éjszakákat…
Velünk egy időben parkolt le Erwin Koeman is, aki a repülőtérről hazament, de azonnal át is ült a kocsijába, és jött Gödre. Bejelentkezett, majd elment a szobájába, hiszen még nemigen volt kivel találkoznia. Csak Bodor Boldizsár érkezett meg a játékosok közül, Babos Gábor ugye, velünk jött, és néhány perc múlva idetalált Fehér Csaba is.
Öt óra körül pezsdült meg az élet, egyre sűrűbben követték egymást a futballisták. Rudolf Gergely után Hajnal Tamás érkezett meg. Rossz hír, hogy a térde nincs százszázalékos állapotban, ugyanakkor a sérülés nem annyira súlyos, hogy akadálya lehetne a játékának.
Tóth Balázs a vállát fájlalva utazott haza, a hét végén cserét kellett kérnie. Ő bizonyára ad munkát az orvosi stábnak, és néhány nap múlva rendbe is jöhet. Fülüp Mártont a szülei hozták ki, édesapját, Fülöp Ferencet több játékos is jó ismerősként köszöntötte, ami nem csoda: a korább válogatott csatár a keret több tagjának is a mendzsere.
Fehér Csabához hasonlóan nagy visszatérő Priskin Tamás is, aki legutóbb augusztusban lehetett tagja a keretnek.
„Szerencsére nagyon jól megy a játék Watfordban, végre nem állok hadilábon a gólszerzéssel sem, alighanem ennek köszönhetem, hogy újra itt lehetek – mondta. – Hiányzott a válogatott, és ez akkor is így van, ha közben Torghelle Sándor kiválóan szerepelt azon a poszton, amelyen én is szóba kerülhetek. Örültem neki, mert ezzel a csapat eredményes volt, és nem zavar, ha a kispadra kell ülnöm, ha pedig beállhatok, remélem, hozzátehetek én is valamennyit a remélt győzelemhez.”
Este hétkor, amikor a játékosok vacsorázni mentek, már csak Huszti Szabolcs és Szélesi Zoltán hiányzott. Előbbi késő estére jelezte az érkezését, utóbbi hétfő este játszott a Strasbourgban, és kedden csatlakozhat a kerethez.
A vacsora volt az első hivatalos programpont: ezzel meg is kezdődött a felkészülés az albánok és a Málta elleni selejtezőre.
