A fiait nem adhatja el

Mikor járt először Magyarországon?Mikor járt először Magyarországon?

Ezerkilencszázkilencvenhat februárjának elején – felelte másodpercnyi gondolkodás nélkül Filipovics Vladan. – Az Obilics futballistája voltam, és bár azt megelőzően sosem hittem volna, hogy valaha magyar csapatba igazolok, a délszláv háború szörnyűségei után elfogadtam a Békéscsaba ajánlatát. Fél évre terveztem, reméltem, addigra végérvényesen béke lesz. Fájdalom, tévedtem. Aztán itt ragadtam… Drága édesanyám és édesapám, valamint az egyik legnevesebb szerb céget vezető Dragan bátyám azóta is Belgrádban él, de én már budapesti lakos vagyok.

Feledhetők valamelyest a háború borzalmai?

Nem. Főleg azok számára, akik elvesztettek valakit… Csak ültem a tévé előtt, és szörnyülködtem, hogy hol az egyik, hol a másik települést lövik szét. Te jó ég, mi zajlik itt? – tettem fel többször is a kérdést magamban. Elfogadható válasz persze nem akadt. Mindenki azt hangoztatta, hogy régóta a levegőben lógott a feszültség, de ez nem magyarázat a történtekre.

Igaz, hogy egy futballmeccs volt az utolsó csepp a pohárban?

Ráfoghatjuk. A Dinamo Zagreb a Crvena zvezdát fogadta ezerkilenszázkilencven májusában még jugoszláv bajnoki mérkőzésen. Ezeket a találkozókat régen is kísérték verekedések, ám az más volt. A belgrádi csapatot elkísérő szurkolók között számos zsoldos bukkant fel, ők szétverték Zágrábot. Majd jöttek a rendőrök, akik a Dinamo fanatikusai között csaptak szét, ugyanis – állítólag – a többségük szerb származású volt. Ezt követően már nem lehetett megfékezni az indulatokat, a háború elkezdődött.

Térjünk rá a futballra: úgy tudom, nem sokon múlt, hogy a Partizan Beograd játékosa legyen.

Néhány napon csupán. Huszonegy éves voltam, amikor egy másodosztályú francia csapattól hazatérve a klub edzője, Ljubisa Tumbakovics azzal keresett meg, lenne-e kedvem nála játszani. Kérdezte ezt egy született Partizan-drukkertől… Úgy volt, hogy Dragoljub Brnovics légiósnak áll, és engem szemeltek ki a helyére. Két nappal az átigazolási időszak lejárta előtt azonban közölték velem: Brnovics marad, én meg menjek a Dinamo Pancsevóba fél évre, mondván, addig is szem előtt leszek. Brnovics utóbb aláírt a Metzhez, én viszont úgy teljesítettem a Pancsevóban, hogy már nem hívtak vissza a Partizanhoz… Karrierem talán legrosszabb szezonja volt, szegény Tumbakovics hiába jött el háromszor vagy négyszer is megnézni, nem tudta magát meggyőzni arról, hogy a csapatában a helyem… A következő idényt mégis a Beograd futballistájaként kezdtem, csak nem a Partizan, hanem az OFK tagjaként. A váltást egészen addig nem bántam meg, amíg le nem fújták a Partizan–OFK derbit.

Csúnyán kikaptak?

Éppen az volt a baj, hogy nem kaptunk ki. A meccs előtt tisztában voltunk vele, ha a Partizan nem nyer, a Zvezdáé az arany – nulla nulla lett a vége. A mérkőzésről készült összefoglaló végén jól látszik, hogy míg társaim ujjonganak, én fogom a fejem. Merthogy a lefújás pillanatában tudatosult bennem, megfosztottuk kedvenc együttesemet a bajnoki címtől… Mit mondjak, furán néztek rám a többiek. Én meg akkor csodálkoztam, amikor hónapok múltán, immár az Obilics labdarúgójaként az első edzés előtt afelől érdeklődtek nálam, milyen autóm van, és mi a rendszáma. Kiderült, ez afféle biztonsági intézkedés volt: mivel az idő tájt több kocsit loptak el, mint ahányat nem, az „illetékeseknek” így jelezték, akadnak járművek, amelyeket nem szerencsés eltulajdonítani…

Akárhogy is nézzük, ideje volt, hogy békés vidékre költözzön.

Egy nap hívtak, hogy a szerb–magyar határhoz közeli Horgoson él egy úr, aki magyarországi szerződéshez tud segíteni játékosokat. Így kerültem Békéscsabára, és miután a teszten megfeleltem, kiváló brigádba csöppentem. Mracskó Misi, a Csató fivérek, Szarvas Jani, Dragan Puskas, Szabados Attila és persze a többiek. Amíg élek, nem felejtem el: a hétfői edzés végeztével Dragan szólt, gyere, Vladan, valakinek születésnapja van, az emeleten akad egy kis kaja, pia. Ami azt illeti, terülj-terülj, asztalkám volt kolbásszal, sonkával, sajttal, minden földi jóval. A keddi tréning után megint jött Dragan: gyere, Vladan, most a friss szerzemények mutatkoznak be, az emeleten van egy kis kaja, pia. Aztán szerdán és csütörtökön is szólt, apropó mindig volt, én meg azt vettem észre, hogy négy napja vagyok Csabán, de már több kolbászt ettem, mint az azt megelőző huszonhárom esztendőben. Csütörtök este fel is vetődött bennem, mi lesz itt a szombati meccsen, ám aggodalmam alaptalan volt, a bajnokin úgy hajtott mindenki, mint az őrült. Győztünk is simán.

Magyarországi pályafutása csúcsaként mit említene?

Ne szépítsük, nem tartoztam a klasszisok közé, így nagyon tudtam annak is örülni, hogy egy ízben a Békéscsabával nagy csatában sikerült kivívnunk a bentmaradást, vagy hogy a BKV Előrével megnyertük az NB II-t. Más lapra tartozik, hogy végül a Debrecen indult, jobban mondva maradt az élvonalban, de így legalább a mai napig azzal zrikálhatom Szima Gábort, hogy a Loki elsősorban nekem köszönheti későbbi diadalait…

Miért lett menedzser?

Talán azért, mert úgy véltem, az évek során kialakult kapcsolatrendszeremet így tudom legjobban kamatoztatni. Éppen tíz éve indult a karrierem. Miközben a NATO a hazámat bombázta, Székesfehérváron fociztam, de külföldre vágytam. Az egyik leghíresebb szerb játékosügynökkel, Ranko Sztojiccsal Budapesten találkoztam ez ügyben, végül a beszélgetés odáig jutott, hogy egyszer csak nekem szegezte a kérdést: mit szólnék ahhoz, ha futballoznék még egy-két évet, majd szép lassan elmerülnék a menedzseri szakma rejtelmeiben? Jó ötletnek tűnt…

Az első ügyfél?

Korolovszky Gábor. Amióta a közreműködésemmel Ciprusra igazolt, azt hallgatom, hogy ő alapozta meg a pályámat…

Ma már hány védence van?

Negyvenhét. Huszti Szabolcs, Juhász Roland, Gera Zoltán, Halmosi Péter, Buzsáky Ákos, Gyepes Gábor, Tisza Tibor és Rudolf Gergely – hogy csak néhány nevet említsek. Büszkén mondhatom: mindannyiukkal baráti viszonyt ápolok. Többek között azért, mert én a saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, ha egy menedzser nem korrekt, így jól tudom, mire van szüksége egy játékosnak.

Felesége ért a focihoz?

Nem. És szerencsére nem is akar. Ugyanakkor rengeteget köszönhetek Jasnának, miközben a nyáron és a télen tart az átigazolási időszak, gyakorlatilag egyedül neveli a három fiunkat. Hogy mit bír ki mellettem, arra csak egy példa: amikor első gyermekünk született, éppen úton voltam Kína felé, próbajátékra mentem ugyanis. Hogy a kép teljes legyen: három csapatnál jártam, ám egyiknél sem feleltem meg, ráadásul negyven napig tartott a túra… Stefan ma már tizenegy éves, a nála két esztendővel fiatalabb öccsével, Markóval egyetemben a Vasasban focizik. Igor a legkisebb, ő májusban lesz négy, értelemszerűen még nem rúgja a labdát sehol, de valami azt súgja, előbb-utóbb fogja.

Látja maga előtt a pillanatot, amikor, teszem azt, Stefanért bejelentkezik egy spanyol egylet, és…

Ne is folytassa. Jasna tudniillik már régen közölte velem: a fiaimat sosem adod el! S az asszony szava számomra szent.