Marian vigyáz rá

Február hetedike volt, szombat délután, a Balatonfüred elleni Magyar Kupa-győzelmet követően Marian Cozma és Ivan Pesic győzködni kezdte Dejan Pericset, ugyan már, igyon meg velük egy sört, mégiscsak nyertek és továbbjutottak. A kapust még az is csábíthatta, hogy néhány nappal előtte született meg Iváncsik Gergő kisfia, koccintásra tehát lett volna ok nem is egy, mégis nemet mondott. Tudta, ha egy sört elfogyaszt, abból több lesz, és akkor nem tud hazavezetni Szlovéniában élő családjához, márpedig felesége és két gyermeke már nagyon várta. Elbúcsúzott hát a többiektől, és autóba ült. Néhány órával később Marian Cozma szívébe, Ivan Pesic veséjébe döfött kést, Zsarko Sesumnak pedig az arc-csontját törte el néhány senkiházi. A csapatkapitány telefonja hajnalban csörgött, s amikor meghallotta Marko Vujin sírástól akadozó hangját, tudta, hogy baj van…

Képtelen elmondani, amit legbelül érez

„Csaknem egy hónap telt el a tragédia óta, ám most sem tudom elmondani, mit éreztem akkor. Valójában azt sem tudom kifejezni, mit érzek most. Ha valaki kérdez, igyekszem összeszedni a gondolataimat, szolgálok valamilyen válasszal, de… Amit legbelül érzek, azt képtelen vagyok visszaadni. Amikor egyedül vagyok, és rám törnek az emlékek, vagy amikor belépek az öltözőbe, és megpillantom Marian helyét, vagy amikor arra vezet az utam, ahová együtt jártunk – ezek azok az érzések, amelyeket nem lehet szavakba önteni. Csak azt tudom, hogy Marian rettentően hiányzik. Mint a kisöcsémet, úgy szerettem… A legjobb emberek egyike volt, aki a földön élt.”

Február kilencedike volt, hétfő délelőtt, a csapat tagjai az egyik veszprémi erősítőteremben gyülekeztek. A jóval korábban elkészített menetrend szerint edzésre voltak hivatalosak, a foglalkozás azonban elmaradt, helyette megbeszélést tartott a társaság. Miközben a földszinten egymást taposták az újságírók (hirtelen azoknak is érdekes lett a Veszprém, akiknek eddig nemhogy nem jutott eszükbe kézilabdameccset tudósítani vagy közvetíteni, talán még nem is láttak; akiknek még az is fejtörést okozott, hogy az Ilyés vezetéknévhez milyen keresztnév tartozik; akiket semmi más nem vonzott oda, csak a nézőknek vagy az olvasóknak eladható „vérszag”…), az emeleti helyiségben Dejan Perics felállt, és kimondta: játszani kell vasárnap a León ellen! A csapat egyhangúlag döntött a pályára lépés mellett.

Azt remélte, segít, ha pályára lépnek

„Úgy gondoltam, talán az segíthet a legtöbbet, ha játszunk, ha nyerünk. Bár amikor szót kértem, még magam sem tudtam, mi lenne a legjobb megoldás, hiszen egyikünk sem volt még ilyen szituációban – és mindennél jobban remélem, hogy nem is lesz. De legidősebb játékosként, a csapat kapitányaként meg kellett tennem az első lépést. És a srácok egytől egyig felsorakoztak mögöttem, lenyűgöző emberi tartásról téve bizonyságot. Rettentően büszke vagyok rájuk, nemcsak mint játékosokra, hanem mint barátokra! Amikor Veszprémbe szerződtem, gyorsan felmértem, hogy profi vezetők és kiváló kézilabdázók közé kerültem. Ma már azt is tudom, hogy ebben a klubban csodálatra méltó emberek vesznek körül. Ennek is, no meg az egymás iránti tiszteletnek, a köztünk kialakuló, a külvilág számára megfoghatatlan érzelmi köteléknek köszönhető, hogy csapatunk az elmúlt hetekben erősebb lett. És még valami! Hatalmas segítséget jelent, hogy nemcsak a város, hanem az ország szeretetét érezzük. Szóval erősek vagyunk, nagyon erősek!”

Február tizenötödike volt, vasárnap kora délután. Egy héttel Marian Cozma halála után az MKB lejátszotta első találkozóját a BL-középdöntőben, és óriási küzdelemben 28–26-ra nyert a León ellen. A csodás veszprémi szurkolósereg a mérkőzés előtt és közben csak a csapatot biztatta, aztán amint lepergett az utolsó másodperc, az elhunyt beállós nevét kezdte skandálni. Sok nagy csatát megélt, emlékezetes győzelmeket arató, fájó vereségeket elszenvedő sportemberek zokogtak…

„Aki úgy hiszi, hogy a férfiak nem sírnak, téved. Legfeljebb kifelé nem mutatjuk a bánatunkat… Február nyolcadika óta tudjuk, milyen az, ha valaki értelmetlenül elveszít egy hozzá nagyon közel álló embert. De úgy vagyok vele: immár missziót teljesítünk. Nem elsősorban azért küzdünk, hogy a Leónt vagy a Montpellier-t legyőzzük, hanem Marian emlékéért, valamint Ivanért és Zsarkóért. S azért is, hogy napról napra közelebb kerüljünk ahhoz, hogy az életünk valamilyen szinten visszatérjen a normális mederbe. Tisztában vagyok vele, sohasem lesznek már olyan boldogok a napjaink, amilyenek február nyolcadikáig voltak, hiszen Marian mindig hiányozni fog, de a múltat sosem feledve azért kell dolgoznunk, hogy a jelenünk és a jövőnk szebb legyen. Korábban, ha véget ért az edzés, nyomban az volt a téma, hová üljünk be egy kávéra, hol ebédeljünk, egy-egy sikerrel megvívott fontos találkozót követően már arról beszéltünk, hol igyunk meg egy sört, mostanában azonban fel sem vetődik, hogy bárhová is elmenjünk. Talán egyszer majd ehhez is lesz erőnk…”

Február huszonötödike volt, szerda délelőtt, az Aréna tribünjén Mocsai Lajost hallgattam. A szakember többek között arról beszélt, hogy az elmúlt hetekben milyen erős támaszt jelentett neki Dejan Perics (és Eklemovics Nikola és Pérez Carlos és a többiek…).

„Lajos fantasztikus ember. A tragédia óta minden pillanatban mellettünk van, igazi családfőként viselkedik. Nagy szíve van, alighanem mindenkinél jobban megért minket, sosem akarja ránk erőltetni az akaratát. Hisz bennünk – éppen annyira, amennyire mi hiszünk benne! Ez persze azt a borzasztó hajnalt megelőzően is így volt, de most talán mindennél fontosabb, hogy ennyire szoros a kapcsolat csapat és edző között.”

Február huszonnyolcadika volt, szombat délután, a Veszprém Spanyolországban is felülkerekedett a Leónon, és ezzel eldőlt, hogy a Bajnokok Ligája legjobb nyolc együttese közé jutott. A mai, Montpellier elleni összecsapásnak így „csak” az a tétje, hogy csoportjából elsőként vagy másodikként lép-e tovább a gárda; hogy a kvartett élén zárjon, egy pont is elegendő.

A szívük viszi előre őket, ez a legfőbb fegyverük

„A történtek ismeretében kevesen gondolhatták, hogy már az utolsó kör előtt biztossá válik a továbbjutásunk – vagy hogy egyáltalán továbbjutunk. A spanyolokat mégis oda-vissza megvertük, és nyertünk Franciaországban is, amit én semmi mással nem tudok, de nem is akarok magyarázni, mint az egymásba vetett hitünkkel, az elképesztő motivációnkkal és az ebből fakadó jó játékunkkal. Azt nem állítom, hogy legyőzhetetlenekké váltunk, ám ha továbbra is úgy teljesítünk, ahogy eddig, ha Isten is fogja a kezünket, bármire képesek vagyunk. A szívünk visz minket előre, ez a legnagyobb fegyverünk.”

Március ötödike volt, csütörtök délután, Dejan Perics amiatt kesergett, hogy bármennyire is szeret festeni, legutóbb tavaly fogott ecsetet a kezébe. Igaz, utolsó alkotása a Cozma családhoz kapcsolódik…

„Utolsó előtti képemet csapattársamnak, Zsarko Markovicsnak ajándékoztam, és amikor Marian ezt meglátta, rögvest kérlelni kezdett: fessem le az édesapját egy pohár borral a kezében. Azonnal rábólintottam, és a fejemben lévő emlékképek alapján elkészítettem a portrét. Élveztem a munkát, két nap alatt végeztem vele. November vége, december eleje lehetett, amikor Marian szerettei Veszprémben jártak, Petre akkor kapta meg a festményt. Boldog volt ő is, Marian is, én is…”

Február tizenharmadika volt, péntek, Bukarestben ezrek, köztük a veszprémi kézilabdázók vettek bú-csút Marian Cozmától. A senkinek nem ártó, mindenkivel csak jót tevő, 26 évesen mégis aljasul meg-gyilkolt fiatalembertől…

„Marian nyitott koporsóban feküdt, mellkasán egy ikon pihent, rajta Szűz Mária és Jézus. Aki a ravatalozóban odalépett Marianhoz, hogy elköszönjön tőle, megcsókolta. Már éppen elindult a gyászmenet a temető felé, amikor Marian édesanyja odajött hozzám, és nekem adta az ikont… Életem egyik legnehezebb, egyben legfelemelőbb pillanata volt. S azóta tudom, nemcsak a Teremtő, Marian is velem van, és vigyáz rám…”