Nem lehet a kiárusítás a túlélés biztosítéka

Tavaly júliusban a gazdasági válság szele helyett még csak forró nyári fuvallatok érték az arcunkat, mégis meglehetősen borús jövőképet festettünk a honi futballról. Ebből kiderült, a magyar labdarúgás mozgatórugója az üzleti túlélés. A világpiaci nyitás jegyében a hazai bajnokság az értékek kiárusítására kényszerült, az együttesek mind a mai napig abból (is) tartják fenn magukat, hogy piacképes labdarúgóikat értékesítik. Ezt támasztja alá keddi számunkban megjelent cikkünk, amely rögzítette: a tavasszal több klub is a játékoseladásra alapoz, különben bajba kerülhet.

Az esztendő végén elmélyülő világválság csak súlyosbította nyári előrejelzéseinket, a sportág megtántorodott – és levegőért kapkod. A hazai labdarúgópiac keresleti és kínálati hiányosságai miatt a csapatok külföldre fókuszálnak, még akkor is, ha a sokszor emlegetett nyugati viszonyokhoz képest csupán kedvezőtlen feltételekkel tudják labdarúgóikat exportálni.

A télen ráadásul kiderült, hogy a határainkon túl nem különösebben kapkodnak játékosainkért...

„Ennek igazán egyszerű magyarázata van – sóhajtott Muszbek Mihály gazdasági szakértő. – Csak azt lehet exportálni, aki kell valakinek, mert minőséget képvisel, reményteli jövőképe van, vagy éppenséggel olcsó. A piac objektív szempontok alapján választ.”

A helyzet azonban még nem reménytelen. Az újpestiek angol kapcsolatai gyümölcsözőnek tetszenek, a zalaegerszegiek pedig már learatták a milliós babérokat Roguy Meyé „felépítéséért”. Ám a hazai átigazolási időszak alatt egyetlen exportszenzációt sem jegyezhettünk fel, Németh Norbert az oroszoktól remélt mintegy ötvenmillió forint révén „időn túl” lett a Vasas nyugodt tavaszának letéteményese.

„A magyar labdarúgásnak nem lehet túlélési stratégiája, hogy játékosokat ad el – magyarázta Dénes Ferenc sportközgazdász. – Az olyan lenne, ha nyers olajat akarnánk értékesíteni ahelyett, hogy a már finomított termékekkel jelennénk meg a piacon.”

Aggasztónak tűnhet, hogy az életben maradás mindennél fontosabb, nem számít a játék színvonala – és a szépsége sem.

„Ha a klubok erre rendezkednek be, azzal eleve feladják, hogy idehaza újból nézhető labdarúgás legyen egyszer, amely része a szórakoztatóiparnak – érvelt Dénes Ferenc. – Persze lehet egy élvonalbeli együttes stratégiája az is, hogy akkor értékesíti fiatal játékosait, amikor még nem költött rájuk sokat, de már jó áron eladhatók. Csakhogy ez egy másik iparág – nevezzük úgy: képzési…”

Az alagút végén a szemberobogó válságvonat fényei látszanak, a túlélést nem feltétlenül a bevételek maximálása, hanem a kiadások csökkentése jelentheti.

„Ezt kellene végre elfogadni – nyomatékosította Muszbek Mihály. – Nem várható el a tulajdonosoktól, hogy az idők végezetéig finanszírozzák a klubok működését, mert nem éri meg.”

„Nálunk már régóta csakis a veszteség finanszírozása zajlik” – tette hozzá Dénes Ferenc.

Ennek tetejében a szereplőknek még a világgazdasági recesszió nadrágszíjszorító következményeivel is meg kell küzdeniük.

Muszbek Mihály összegzése nem a futballpályák környékéről való, noha a sportág hazai állapotait híven tükrözi: „Fél évvel ezelőtt még óránként ezerkétszáz forintért lehetett napszámosokat kapni építkezésre – tisztán, számlára. Ma már jó, ha hétszáz forintot adnak értük. Ez is jelzi, hogy a minőséget mellőző munka értéke rövid időn belül majdnem a felére csökkent.”

Pedig már azt hittük, nem ér az egész semmit sem…