értékelésében csak a milánói és a római együttest ostorozta: „Ha a Roma és az Inter meccsére gondolok, azt kell mondanom, nagy leckét kaptunk az angoloktól. És ha az érintett csapatok még versenyben vannak, az semmiképpen sem az itáliai futballkultúrának, hanem a szerencsének köszönhető. Ahogyan a látottak után az esetleges továbbjutás is csak a véletlen műve lehet.”
Nulla.
Ennyi gólt köszönhettek az olasz együttesek kedden és szerdán világhírű támadóiknak, Zlatan Ibrahimovicnak, Adrianónak, Julio Cruznak, Mario Balotellinek, Francesco Tottinak, Júlio Baptistának, Mirko Vucsinicsnek, Alessandro Del Pierónak, Amaurinak és David Trezeguet-nek. Ugye, önök is többet néztek volna ki a jeles társaságból?
Ám a csatárok személyes kudarcán túl – ahogy Boniek is utalt rá – a gólok elmaradása a hagyományos olasz felfogás bukását is jelezte. A zárt, fegyelmezett védekezés, a catenaccio több évtizedes múltjából táplálkozó gondolkodás lényegi eleme a kockázatok teljes elkerülése. Nemrég egy elismert nemzetközi internetes sportoldalon összeszedtek harminc kulturális eltérést, amely megkülönbözteti egymástól a brit és az itáliai labdarúgóközeget. Az egyik így hangzott: „Amíg Olaszországban a védekezés művészet, Angliában az antifutball egyértelmű jele.”
Két hetük van tehát a „művészcsapatoknak” arra, hogy elsajátítsák a támadás kétségtelenül vakmerő és veszélyes tudományát, hogy megtalálják az angol ellenlábasokkal szemben hatékony fegyvert, leegyszerűsítve: hogy megtanuljanak gólt rúgni. Persze nem árt hangsúlyozni, Itáliában nincs még veszve semmi, a két csapat minimális hátránya ledolgozható. Az Inter számára pedig a továbbjutáshoz az idegenben szerzett gólok kiemelt értéke miatt a manchesteri visszavágón talán egyetlen találat is elég lehet. Ehhez azonban mindenképpen változtatás és merészebb hozzállás szükségeltetik.
S hogy mennyi esélye van az olasz hármasnak a túlélésre, ha ragaszkodik behátrálós, körülményes és túlbiztosított védekezéshez? A választ valószínűleg kitalálták.
Nulla.
