Nulla, nulla és ismét csak nulla

értékelésében csak a milánói és a római együttest ostorozta: „Ha a Roma és az Inter meccsére gondolok, azt kell mondanom, nagy leckét kaptunk az angoloktól. És ha az érintett csapatok még versenyben vannak, az semmiképpen sem az itáliai futballkultúrának, hanem a szerencsének köszönhető. Ahogyan a látottak után az esetleges továbbjutás is csak a véletlen műve lehet.”

Nulla.

Ennyi gólt köszönhettek az olasz együttesek kedden és szerdán világhírű támadóiknak, Zlatan Ibrahimovicnak, Adrianónak, Julio Cruznak, Mario Balotellinek, Francesco Totti­nak, Júlio Baptistának, Mirko Vucsinicsnek, Alessandro Del Pierónak, Amaurinak és David Trezeguet-nek. Ugye, önök is többet néztek volna ki a jeles társaságból?

Ám a csatárok személyes kudarcán túl – ahogy Boniek is utalt rá – a gólok elmaradása a hagyományos olasz felfogás bukását is jelezte. A zárt, fegyelmezett védekezés, a catenaccio több évtizedes múltjából táplálkozó gondolkodás lényegi eleme a kockázatok teljes elkerülése. Nemrég egy elismert nemzetközi internetes sportoldalon összeszedtek harminc kulturális eltérést, amely megkülönbözteti egymástól a brit és az itáliai labdarúgóközeget. Az egyik így hangzott: „Amíg Olaszországban a védekezés művészet, Angliában az antifutball egyértelmű jele.”

Két hetük van tehát a „művészcsapatoknak” arra, hogy elsajátítsák a támadás kétségtelenül vakmerő és veszélyes tudományát, hogy megtalálják az angol ellenlábasokkal szemben hatékony fegyvert, leegyszerűsítve: hogy megtanuljanak gólt rúgni. Persze nem árt hangsúlyozni, Itáliában nincs még veszve semmi, a két csapat minimális hátránya ledolgozható. Az Inter számára pedig a továbbjutáshoz az idegenben szerzett gólok kiemelt értéke miatt a manchesteri visszavágón talán egyetlen találat is elég lehet. Ehhez azonban mindenképpen változtatás és merészebb hozzállás szükségeltetik.

S hogy mennyi esélye van az olasz hármasnak a túlélésre, ha ragaszkodik behátrálós, körülményes és túlbiztosított védekezéshez? A választ valószínűleg kitalálták.

Nulla.