a srácokkal, műfüvön edzett a csapattal, de hiába akartam volna, mondjuk, külföldi edzőtáborba menni, ha a klub gazdasági szakemberei azt mondják: jó nekünk itthon is. Mindig is igyekeztem alkalmazkodni, sosem szerettem az ajtót csapkodni, és mivel az NB III-ból jöttem, pontosan tudom, rosszabb körülmények között is lehet jó edzéseket tartani. Csütörtöktől indul a munka, sűrű hét vár ránk, egyénenként elbeszélgetek a játékosokkal, tájékozódom a körülményekről, jönnek az edzések, a hét végén pedig kettéosztom a keretet, és egymás között játszunk.
Jól sejtem, hogy különösebben nem bánja a hét végi forduló elhalasztását?
Nem tagadom: nekem kifejezetten jól jött. Jó döntést hozott a Magyar Labdarúgó-szövetség – legalábbis az én szempontomból.
Nem tart George F. Hemingwaytől, a tulajdonos lobbanékony ember hírében áll…
Edző vagyok, tudom, ha nem jönnek a sikerek, előbb-utóbb nekem is szednem kell a sátorfámat. A táskám mindenesetre otthon is mindig összepakolva tartom; láthatja, még egy kis konyháskészletet is belerámoltam, mert tudtam, bármikor jöhet egy hívás, és akkor mennem kell.
Az öltözői rend szerintntrénernek kell szólítani
Jó, jó, de sokan féltik a kispesti öltözőtől, mondván, nem könnyű világ…
Ne féltsen engem senki, nagyfiú vagyok, meg tudom oldani a problémáimat.
Konkrétabban: nem tart a magyar játékosok és a légiósok közötti ellentétektől?
No, itt álljunk meg egy pillanatra! Szerda délelőtt találkoztam először az öltözőben a labdarúgókkal, és azt láttam a szemükben, hogy mindannyian szeretnének eleget tenni a kívánalomnak. Őket is bántja, hogy rosszul sikerült a Vasas elleni mérkőzés, hiszen ki ne szeretne sikeres lenni. Vázoltam elképzeléseimet, ismertettem a házirendet, viccesen elmondtam nekik, én is szeretem a jó hangulatot az öltözőben, de csak ha én csinálom. Végül felhívtam mindenki figyelmét, hogy a jövőben hogyan kell szólítaniuk…
És hogyan? Tibi bának?
Trénernek. Sokan elsőre mesternek szólítottak, de gyorsan mondtam nekik: azt maximum majd csak ők csinálhatnak belőlem…
