„Somewhere over the rainbow…”
Amint kiszűrődik ez a strófa a hangszórókból, az embernek sírhatnékja támad.
Valahol a szivárvány felett…
Vagyis az égben, odafent, ahonnan Marian Cozma nézi ezt a meccset.
A dalnak hirtelen vége szakad, visszatérünk a földre, a műsorközlő bevonulásra szólítja a csapatokat.
Dejan Perics keresztet vet, majd kifut a pályára. A többiek szorosan követik a csapatkapitányt, ki a földet lesi, ki az ég felé emeli tekintetét. Pályafutásuk alighanem legnehezebb mérkőzése vár rájuk. Úgy tartják, a sport, ezen belül a kézilabda szórakozás. Hát ezt az érzést Raffael Sándor, Németh Győző, Sztojka Iván és még jó néhány elvetemült gazfickó február 8-án hajnalban elvette tőlük – és tőlünk.
A cseh játékvezetők, illetve a spanyolok bemutatását taps kíséri, a veszprémiekét, a mieinkét vastaps. „Egyes: Liszkai Szilveszter, kettes: Uros Vilovszki, hármas: Gulyás Péter, négyes: Iváncsik Gergő, hetes: Gál Gyula…”
És a névsorolvasás folytatódik: „…tízes: Carlos Reinaldo Pérez, tizenegyes: Putics Barna…”
Az, hogy „…nyolcas: Marian Cozma”, nem hangzik el.
folytatás...
