A Berlint boldogító igen

Játszik a Bayern ellen?Játszik a Bayern ellen?

Ó, már maga is ezt kérdezi?

– reflektált a péntek délelőttiedzést követően Dárdai Pál.

– Nagy a nyomás rajtam, nemcsak az újságírók, Lucien Favre edző is ez iránt érdeklődik állandóan, sőt a fiam is ezzel nyaggat.

Melyik a háromból?

A legnagyobb, Palkó. Jópofa jelenet volt: egy hónapja, amikor az operáció után a család meglátogatott a kórházban, feleségem, Móni annyit jegyzett meg: ne törődjek semmivel, csak azzal, hogy szép lassan épüljek fel. A legkisebb legény, Bence ujjongott, hogy a sérülésem miatt többet leszek otthon, és így sokat játszunk majd. Marci nem szólt semmit, a hordozható számítógépes játékát bütykölte. Palkónak meg az volt az első kérdése: apa, tudsz focizni a Bayern ellen? Amikor azt feleltem, hogy valószínűleg nem, szomorkásan legyintett egyet.

Alighanem abban a pillanatban dőlt el, hogy pályára lép…

Noha mindent megteszek azért, hogy a gyermekeimnek ne okozzak csalódást, ez nem ilyen egyszerű. Kedden gyakoroltam először a többiekkel, azóta hol úgy mentem haza, hogy nem vállalom a játékot, hol úgy, hogy ide nekem a Bayernt is! Az egyik nap kétszer-háromszor ráestem a térdemre, és a térdkalács alatti rész, ahol a tű keresztülment, piszkosul fájt. Na, akkor biztos voltam benne, hogy szombaton csatlakozom a drukkerekhez, és a nézőtérről szurkolok a csapatnak. Aztán másnap felkeltem, és egyrészt nem volt semmi bajom, másrészt rugdostam a gólokat az edzésen – utána fogadni mertem volna, hogy ott leszek a pályán. Szóval nehéz helyzetben vagyok, mert mást diktál a szívem és megint mást az eszem.

Ki mondja ki a végső szót?

Természetesen én. Szerencsére tisztelnek és becsülnek annyira a klubnál, hogy elfogadják a véleményem. Tudják ők is, mindent megteszek azért, hogy segítsem a Herthát, de ha úgy látom, nem lennék az együttes hasznára, akkor nincs értelme erőltetni a dolgot. Különben is: az orvosok négy-hat hetes kihagyást jósoltak, s a negyedik hét éppen csütörtökön telt le. Más ilyenkor még munkába sem megy, mert nem tud sétálni, én meg futkározom fel és alá, s folyamatosan azon töröm a fejem, futballozzak-e a bajorok ellen…

Bővíthetjük a mondandóját: a bajorok elleni rangadón.

Való igaz, régen volt, hogy ilyen előkelő helyről vártuk a münchenieket. Ők ugyebár másodikok, mi a harmadik helyen állunk, tehát minden adva van ahhoz, hogy nagy meccset vívjunk.

Igazán emlékezetes akkor lenne, ha előznének, nem?

Ne legyünk telhetetlenek! Ha nem kapunk ki, az már jó. Egy Bayern elleni döntetlennel bizonyíthatnánk a kétkedőknek: igenis vagyunk annyira erősek, hogy az első három között végezzünk. Realista ember lévén hozzáteszem, nem az első hely megszerzése a cél, hanem a harmadik.

Tudna még tíz jegyet szerezni a mérkőzésre?

Hova gondol?! Ez az a találkozó, amelyre már két-három hónappal ezelőtt le kellett adnunk a rendeléseket – évente egyszer fordul elő ilyen. Én tizennégyet kértem… Jönnek a szüleim, a nagybátyám és a barátaim, hiába, ezt a mecscset mindenki látni akarja. Úgy hallottam, egy hete még volt néhány belépő a kasszában, ám azok a tartóoszlopok mögé szóltak. Mára persze elfogytak.

Nézzünk tovább a szombati összecsapásnál: nyílt titok, hogy a vezetők marasztalják, ön pedig maradna Berlinben. Konkrétum van az ügyben?

Van: ha szóhoz jutok még nyolc mérkőzésen, a nyáron lejáró megállapodás automatikusan meghosszabbodik egy évvel. Ha nem, akkor tárgyalunk. Így vagy úgy, de valószínűleg megegyezünk.

Helytálló az információ, mely szerint két esztendeig erősítené még a Herthát?

Márciusban leszek harminchárom, érzek még magamban annyi erőt, hogy harmincöt éves koromig focizzak ezen a szinten. Motivációs problémáim biztosan nem lennének, hiszen ugyanúgy ki vagyok éhezve a játékra, mint hajdanán az ifiben.

Képzelem, négyhetes kihagyás után mennyire várja már, hogy szerelést öltsön.

Annyira, hogy bár a fejem nem bízik maximálisan a térdemben, amikor az edzőnk a kezdés előtt utoljára megkérdezi, vállalom-e a játékot, én bolond igennel válaszolok majd.