Az olimpián pályára lépő eddigi utolsó magyar válogatott tagja volt Raffa György, aki sportpályafutása egyik legszebb emlékeként tartja számon az innsbrucki szereplést, még akkor is, ha a csapat nyeretlenül zárta a tornát.
Benn a pályán hogyan viselték a szovjetek nyomását?
Nagyon nehéz volt, úgy jöttek, hogy szinte levegőt sem kaptunk. Elég lett volna, ha öt-hat góllal megvernek bennünket, mindenki tudta, hogy jobbak, de ők hajtottak. Úgy hallottuk, a kanadaiak valamelyik gólrekordját akarták megdönteni, ezért csinálták az egészet. Akkor nem vigasztalt bennünket, de végül is nem sikerült elérniük a céljukat.
Sokan voltak kíváncsiak a meccsre?
Érdekes módon igen. A hokitornát két csarnokban rendezték, ez a meccs az olimpiára épült új és nagyobb létesítményben volt, persze nem miattunk. A szovjetek mindig ott játszhattak, s több ezren voltak a lelátón.
Megviselte a csapatot a kínos vereség?
Számítottunk rá, hogy kikapunk, ezért nem. Bizonyítja ezt, hogy a későbbiekben viszonylag szoros meccseket játszottunk, ilyen elképesztő különbség már egyszer sem volt.
Eszébe jutott akkoriban, hogy hosszú ideig esélye sem lesz a magyar válogatottnak az olimpiai részvételre?
Nem tartoztunk a világ élvonalába, de eszembe sem jutott, hogy az elkövetkező negyvenöt évben nem leszünk ott a téli játékokon. Vladimír Kominek személyében cseh edző dolgozott velünk, akinek sokat köszönhettünk. Érezhetően javultunk, ezért lehettünk ott Innsbruckban is, de munkája igazi eredményét az egy évvel későbbi B-csoportos világbajnokságon tapasztalhattuk, amikor negyedikek lettünk. Tekintve, hogy nyolccsapatos volt az A-csoport, az a világon a tizenkettedik helyet jelentette, ami tudtommal mindmáig a második világháború utáni legjobb világbajnoki helyezésünk.