Páratlan ez a páros

Barátjuk a szél.

A szabadság érzése mellett számukra győzelmet is hozhat, köszönhetően annak a több mint húsz évvel ezelőtti szerencsés véletlennek, amely egymás mellé, egy hajóba sodorta őket. Majthényi Szabolcs és Domokos András vitathatatlanul a magyar vitorlázás egyik legkiemelkedőbb párosa – ezt támasztja alá az újabb, immár hatodik világbajnoki cím is, amelyet nemrégiben Új-Zélandon szereztek meg.

Szerencsés véletlen vagy sorsszerűség?

Majthényi azt mondta, véletlen találkozás volt az övék, legalábbis ő gyerekként így élte meg.

Suhanc volt még, edző édesapját követte egyik klubtól a másikig, s végül a Spartacusnál találta meg a „számítását”, pontosabban a „legénységét”. Domokos András tapasztaltabb vitorlázónak számított nála (a 420-as hajóosztályban versenyzett), jó választásnak tűnt a fiatal, lelkes versenyző mellé. Együtt fejlődtek, jó néhány kalandot éltek át – legtöbbször a hullámhegy tetején száguldottak, s persze azért megesett (ez törvényszerű), hogy völgybe kerültek. De mindig felbukkantak újra, nyertek ismét, meghódították a világot.

Pedig amikor először sikerült, az esélytelenek nyugalmával szálltak harcba.

Huszonkét évesen (már ami Majthényit illeti), kölcsönhajóval. Ez még hagyján, de az utazásra se nagyon tellett – kölcsönökből jutottak el Ausztráliába. Szóval a feltételek enyhén szólva sem voltak adva a végső sikerhez – mégis összejött, világbajnokok lettek.

„Sikerünk titka a kettősünkben rejlik, abban, hogy olyan jól kiegészítjük egymást – mondta Majthényi. – S bár túlzás lenne azt állítani, hogy egyeduralkodók vagyunk – mindig jön egyegy ellenfél, aki veszélyes, s aki előtt meg kell hajolnunk –, az tény, hogy a világ élmezőnyéhez tartozunk. Több mint húsz éve vitorlázunk együtt, szinte fél szavakból is megértjük egymást.”

Harc az ezüst sombreróért.

Misztikusan hangzik, mint valami izgalmas vadnyugati kalandregény, s tulajdonképpen az is, csak modern változatban. Az ötkilós ezüst fejfedő annak jár, aki a világbajnokságon a kieső helyezéseket leszámítva a legkevesebb helyezési pontot éri el. Majthényiék sokadszor hozták el a gyönyörű vándordíjat. S fontos a folyamatos többes szám, mivel a repülő hollandi sajátossága, hogy a hajóban nincs „fő- és mellékszereplő” – ötven-ötven százalékban vállalnak részt a feladatokból. S bár talán a kormányos elnevezés jobban hangzik, mint az egyszemélyes legénység, fontossági sorrend nincs, egyszerűen csak a feladatok különbözőek.

Nem csupán hajóosztály, ez egyenesen életforma

„Csapatmunkáról beszélünk – az egyik versenyző semmire sem mehet a másik nélkül. Repülő hollandiban még hazai szinten sem nagyon lehet eredményesen versenyezni egy ismeretlen legénységgel, a nemzetközi porondon meg lehetetlen. Összeszokott csapat kell a győzelemhez.”

A hollandisok azt mondják, ez nem csupán hajóosztály, ez életforma.

Annak idején, amikor Majthényiék gyerekek voltak, számukra ez volt a vitorlázás csúcsa – a hajó gyönyörű és megnyerő (a világbajnok még ma is imád ránézni), ráadásul akkor még olimpiai hajóosztály volt, magyar szempontból a legeredményesebb.

Mindig is ezt szerették volna, és sohasem bánták meg a választásukat, akkor sem, amikor a hollandi lekerült az olimpia műsoráról. Mert itt sajátos körülmények voltak, mert a mezőnyből mindenki mindenkivel jóban volt, mert a csapatok öszszeálltak, hogy egymást segítve, együtt készüljenek. A vízen ellenfelek, a parton barátok – nehéz elhinni, de tényleg így van. A mostani világbajnokságon például, amikor az előversenyen eltört a magyarok árboca, az új-zélandi riválisok segítettek megjavítani – a saját edzésidejükből. Fair play díjas cselekedet, de ez itt normális, mármár mindennapos.

„Úgy gondolom, ez az igazi sport, pontosabban ez az, ami a sport lényege. A bajtársiasság, a barátság. Bár el kell fogadni, hogy mindez manapság egyre ritkábban érhető tetten, hiszen a pénz és az egzisztencia, az olimpia és a különböző díjak mindent felülírnak, nyírják egymást az ellenfelek. A hollandisok viszont barátkoznak a verseny végén – ezért is különcök egy kicsit.”

S hogy mi a helyzet a vitorlázás profi ágával?

Hogy lesz-e, lehet-e profi szinten űzni magyar szinten?

Majthényi szerint nem nagyon. Legfeljebb úgy, ha valaki jól eladja magát. Azt mondja, ma már itthon is vannak olyan nagyhajósok, akik fizetnek a kormányosnak, ám ebből megélni nem lehet. Nagy kár, mert ő az egyik legbiztosabb kezű magyar kormányos. És mégsem. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem csatlakozik akármilyen csapathoz. Az ő múltjával, az ő eredményeivel nem is csoda.

A lényeg, hogy a lelkesedése és a motivációja most is a régi – ugyanolyan érzésekkel száll be a hajóba, mint annak idején, amikor kiskölyökként elkezdett versenyezni, ugyanolyan izgalommal várja a rajtot, talán csak a félelem kevesebb.

„Magabiztosabbak lettünk, most már sokszor rutinból oldjuk meg azokat a rizikós helyzeteket, amelyektől korábban idegesek lettünk, vagy megijedtünk. Kevesebb meglepetéssel szolgál a hajó, és kevesebb a nem várt szituáció. Minél többet és minél több helyszínen versenyzünk, annál több a hasznos tapasztalat.”

Hatszor sikerült ugyan, de sosem volt könnyű

Vannak olyan hajóosztályok, amelyekben a technika dominál, hogy mennyire tudja kezelni a hajót a legénység. Aztán vannak, amelyekben a taktika és a fizikum a lényeges, mert a vitorlások tökéletesen egyformák. A hollandiban mindez egyszerre fontos, nincsenek elkülöníthető részek, amelyekből aztán összeáll a kép, egyik elem sem fontosabb a másiknál. Vérbeli csapatmunka ez, a rajttól egészen a célig.

S a győzelem? Az egyszerűen fantasztikus!

„Hatodszor nyerni természetesen nem ugyanolyan, mint először. Főleg mert annak idején teljesen esélytelenek voltunk, most meg már szinte elvárják tőlünk az aranyat – érzem is a ránk nehezedő nyomást. Pedig szerintem a boldogsághoz nem kell feltétlenül nyerni, jelenthet ugyanakkora elégtételt az is, ha nagy küzdelemben a dobogó harmadik fokára állhat az ember. Ráadásul mindenki azt hiszi, ha hatszor sikerült megszerezni a vébécímet, hetedszer már biztosan könnyen megy, pedig minden egyes alkalommal hatalmas kihívást jelent...”

Nos, a következő „nagy kalandra” nem kell sokáig várni, hiszen a januári új-zélandi világbajnokság még az előző idényhez tartozott, júliusban Hollandiában újra megmérkőznek egymással a világ legjobbjai.

A tét – többek között – az ezüst sombrero.