Másodszor indult el a Dakar ralin Dési János, aki két éve műszaki hiba miatt nem tudta teljesíteni a távot, most viszont végigment a Dél-Amerikába költöztetett versenyen, s a 61. helyen zárt.
Elégedett?
Igen, mert azzal a tervvel jöttem el otthonról, hogy beérek a célba, és ez sikerült is. Jó érzés volt áthaladni a céldobogón: az öröm mellett némi megkönnyebbülést is éreztem, hogy végre vége, végre sikerült. Persze az emberben mindig ott motoszkál, miként lehetett volna jobb, s ha nem hagytam volna ki a GPS-pontokat, jóval fényesebb lenne az eredményem. De ez az én hibám, csak magamat okolhatom érte.
Mire tanította meg az idei Dakar?
Hogy sohasem szabad feladni, hogy az embernek túl kell lépnie a saját határain, hogy amikor úgy érzi, már semmi ereje sincsen, akkor is felüljön a motorra, és menjen. Mert képes rá.
Nehezebb volt ez a sivatagi show, mint az előző, amelyen nem sokkal a vége előtt esett ki?
Nekem nehezebbnek tűnt. A legutóbbi, afrikai viadalon egyszerűen megállt a motor, de sohasem tűnt kilátástalannak a helyzet. Most volt, amikor úgy éreztem, itt a vége, és nem tudom, hogy mentem tovább, valami külső erő vitt előre.
A nehéz napok után ki tartotta önben a lelket?
A szüleim és a barátnőm, meg persze a szerelőm, Kőhalmi Zoli, aki mindennap éjszakáig dolgozott, hogy a lehető legjobb motorral vághassak neki a következő szakasznak. És amikor magamba roskadtam a kihagyott GPS-pontok miatt, ő rázott fel.
Hányadán áll a sivataggal?
Egyelőre utálom. Kell néhány nap, hogy újra szeretni tudjam. Az Atacamából már nagyon elegem volt. Akadt olyan szakasz, amelyen többször is elestem, és miközben a homokból próbáltam kivakarni a motoromat, arra gondoltam, hogy soha többet…
És most?
Most egyszerűen csak örülök, hogy vége.
Mi hiányzott a legjobban az elmúlt két és fél hétben? Természetesen a családján és a szerettein kívül…
Egy jó ágy és jó meleg zuhany. Világéletemben utáltam a sátrazást, most is csak a Dakar miatt viseltem el.
