Hosszú az út Zágrábig

Eltekintve attól, hogy előző állo másaként a „Dik Szegad” együttesét tüntetik fel, az FC Barcelona kézilabda-szekciójának honlapján áradoznak Nagy Lászlóról. Kiváló fizikai adottságokkal megáldott játékosként jellemzik, aki olyan tulajdonságokkal van felvértezve, amelyeket hasznosítva a világ egyik legjobbjává nőheti ki magát. Mindezt szép és jó olvasni a világhírű katalán egylet portálján, de engedtessék meg nekünk, hogy abban bízzunk: a jóslat nem a jövőben, Spanyolországban, hanem az előttünk álló két és fél hétben, Horvátországban teljesedik be…

„Ha Nagy Laci jól játszik…” Az elmúlt években nem kezdődött úgy világverseny, hogy ez a megjegyzés ne hangzott volna el.

Tisztában vagyok vele, hogy sokat várnak tőlem, nincs ezzel semmi gond – reagált a legtöbb pályatársánál jobb átlövő. – Hozzáteszem, nemcsak a szurkolóknak és a szakértőknek akarok megfelelni, hanem a magammal szemben támasztott követelményeknek is. Sőt elsősorban azoknak.

Kényes a kritikára?

A visszajelzéseket, főleg, ha jóindulatúak, örömmel fogadom – a hozzáértőktől és a kevésbé hozzáértőktől egyaránt. Érzem, hogy rengetegen szorítanak nekünk, ami, talán hozzá sem kellene tennem, hatalmas segítséget jelent nekünk. Miközben azt remélem, méltók leszünk a bizalomra, hadd kérjem azt a drukkerektől: ha ne adj Isten kikapunk egyszerkétszer, akkor se forduljanak el tőlünk.

Csak nem kalkulál vereséggel?

Nem! De… Bárki ellen lépünk pályára, győzni akarunk, azt azonban badarság lenne kihagyni a számításból, hogy olyan tornán veszünk részt, amelyen a legerősebb válogatottak vetélkednek. Ez világbajnokság!

Az első kérdésre visszakanyarodva: nem nyomja a vállát, hogy sokan azt állítják, ha Nagy Laci jól játszik, bármire képes lehet a válogatott?

Megszoktam már. Barcelonában és itt, a nemzeti együttesben is tapasztalom, hogy felnéznek rám, és nem csupán a magasságom miatt. Ha ezzel megnyugtatok egyeseket, akkor közlöm: jó erőben érzem magam. Egyúttal leszögezném, nem Nagy Lászlóról, hanem a magyar válogatottról van szó. Ennek megfelelően nem nekem, hanem a csapatnak kell jól játszania.

Mire lehet ez elég?

Nem szeretek jósolni, most sem teszem.

Rábólintana a rajt előtt, ha a franciák mögött másodikként lépne tovább a csapat ?

Rá.

Most meglepett.

Nézze, Franciaország néhány hónapja olimpiát nyert, nem hiszem, hogy szégyen lenne mögötte végezni. A középdöntőben kell a legjobban teljesíteni, hiszen abban a körben kitartással, fegyelemmel és jó játékkal jóvá lehet tenni egy bakit.

Rutinos nyilatkozó. Na ja, aki egy évtizede tagja a válogatottnak…

És még csak huszonnyolc leszek. Egy-két jó évem még lehet… Komolyra fordítva, annak örülök, hogy a csapat – hellyelközzel – korábban is megállta a helyét a különböző tornákon, biztató jelekből pedig egyre többet véltem felfedezni mostanság.

Melyik az együttes legerősebb pontja?

A fegyelmezettség és a gyorsaság.

Ez kettő volt.

Akkor maradjunk a gyorsaságnál. Ha kellőképpen agresszív és hatékony a védekezésünk, a labdaszerzéseket követő lerohanásokkal meglephetjük a mezőnyt.

A nyitányon Ausztrália lesz az ellenfél. Tényleg, ellenfél lesz?

Magunknak ártanánk a legtöbbet azzal, ha előre elkönyvelnénk a két pontot. Az az együttes, amelyik oszt-szoroz, hogy itt két pontot szerzek, ott egyet, amott meg egyet sem, bukásra van ítélve.

A csapat egyik vezéreként mennyire kell visszafognia lelkesebb társait, akik éremszerzésről beszéltek az elmúlt napokban?

Semennyire. Olyan sportoló nincs, aki ne vágyna világbajnoki medáliára. Azt persze mindanynyian tudjuk, az első lépcsőfokról nem juthatunk fel a tizedik emeletre úgy, hogy ugrunk egy nagyot. Fokról fokra haladva viszont magasra lehet kapaszkodni. Én is a csúcs közelében szeretnék kikötni. Zágráb közel van, mégis hosszú az út odáig.