Az idők végezetéig

Sir Alex.

Így egyszerűen, ahogy a Brit Birodalom lovaggá ütött tagjához illik. Megsüvegelik, amerre jár, s minden tiszteletet megérdemel. „Kell, hogy tiszteljék, kell, hogy szeressék. Játékosok, szurkolók, vezetők egyaránt. Pusztán azért, aki, amit elért, amit adott a klubnak, amennyi ideje szolgálja a klubot!” Nem akárki, José Mourinho fogalmazta meg e szavakat Sir Alex Fergusonról. Pedig a Chelsea korábbi, az Internazionale jelenlegi szakvezetőjének és az MU skót hadvezérének viszonya sokáig mindennek volt nevezhető, csak éppen barátinak nem.

Viszont Mourinho tudja, mitől döglik a légy. Sir Alex pedig megnyert már néhány rangos címet. Csak a Manchesterrel tíz bajnoki cím, öt FA-kupagyőzelem, két Ligakupa-, 2 BL-, egy UEFA-kupa-, egy világkupa-trófea és most a legújabb, a klubvilágbajnoknak járó serleg emlékezteti a rajongókat arra, hogy a Unitedet 1986. november 6. óta szolgáló skót nem tölti tétlenül az idejét az Old Traffordon.

„Egyszerűen nem érdekelte, hogy a világhírű Real Madrid az ellenfél. Addig mondta, hogy akik a túlsó térfélen álldogálnak a kezdés előtt, azok is csupán hús-vér emberek, hogy mire a bíró belefújt a sípjába, mi is elhittük, hogy van esélyünk.”

Ezt meg Alex McLeish mondta. Ő annak az Aberdeennek volt a középhátvédje, amely 1983ban megnyerte a KEK-et, 2–1re megverve a fáradtságtól a hosszabbítás végén már szinte térden járó Real Madridot. Aki látta, sohasem felejti a szakadó esős, latyakos, a skótok számára mámoros májusi göteborgi éjszakát. Minden, ami jellemző a skótokra, látható, tapasztalható volt azon az estén. Aki nem szerette a skótokat, azon az éjen biztosan beléjük szeretett. Igazán akkor ismerte meg a világ Alex Fergusont, a menedzsert.

Akkor még nem volt a Brit Birodalom lovagja. Ahhoz újjá kellett építenie az angol futball nyolcvanas években éppen romokban heverő, szégyenszemre a másodosztályt is megjáró egyik fellegvárát, a Manchester United Football Clubot. „Győzelemre

született! A második hely nem létezik számára, csak a legmagasabb szint.” Sir Bobby Charlton, a klub élő legendája jellemezte így az 1941-ben Alexander Chapman Ferguson néven Glasgow-ban született menedzsert.

Ferguson tényleg hihetetlen érzékkel nyúlt a játékosokhoz. Nyilván volt néhány elbaltázott igazolása, de azokra a sikerek fényében szinte senki sem emlékszik. „Edzőnek is elsőrangú, de menedzserként az igazi. Igazi vezér, ebben nincs párja a világon” – jellemezte szakvezetőjét Peter Schmeichel, az MU felemelkedésének, a világelitbe visszatérésének egyik ikonja, akit Ferguson nem e s egyszerűséggel az évszázad igazolásának nevezett.

Pedig volt jó néhány futballista, akit meggyőzött arról, hogy nélküle nem Manchester a Manchester. Viv Andersonnal, Steve Bruce-szal, Brian McClairrel kezdte, visszahozta Mark Hughest a Barcelonából. Aztán jött az e l s ő rizikós lépés – megtalálta az igazi vezért a pályán: Eric Cantonát. Amikor a francia elment Manchesterből, már elhozta Roy Keane-t, s mire az ír fenegyerek igazán beérett, felnőtt az első igazán fergusoni „kölyök Manchester”: David Beckhammel, Neville-ékkel, Paul Scholesszal, Ryan Giggsszel, Nicky Butt-tal.

Ma már olyan magasságokba jutott a United, amilyenbe csak nagyon keveseknek adatik meg. Javarészt Sir Alex menedzselésének köszönhetően. Jönnek az újabb sztárok, az újabb vezérszerepre hivatottak. Wayne Rooney méltó utóda a Keane, Cantona vonulatnak. Cristiano Ronaldo ügyében még a Real Madrid vezetőségét is „lecsürhézte” a skót a portugál aranylabdás Manchesterben maradásáért vívott kurzus közepette.

„Csak a siker érdekel, semmi más!” – állítja Ferguson, aki hatvanéves korában abba akarta hagyni. Aztán ő és a kicserélődő klubvezetőség is rájött, hogy Sir Alex munkáját egyedül Sir Alex folytathatja. Ken Follett klasszikusát idézve – az idők végezetéig…