Európa a világ tetején

Megkerülhetetlen objektív okai is vannak, hogy az öreg kontinens kibérelte magának a világranglista év végi dobogóját – és még a negyedik helyet sem engedte át másnak. Az első és legfontosabb, hogy miközben Dél-Amerika legjobbjai csak világbajnoki selejtezőkön és felkészülési mérkőzéseken gyűjthettek ranglistapontokat, addig Európában 2008-ban „jól fizető” kontinensviadalt rendeztek. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy 2006 óta új szisztéma szerint állítják össze a világranglistát, többek között nyolcról négy esztendőre rövidült a bázisidőszak – azaz felértékelődnek a legközelebbi múlt eredményei. S végül európai hegemóniát említeni azért sem lenne szerencsés, mert a két tengerentúli óriás, Argentína és Brazília egyetlen európai ellenféltől sem kapott ki az idén: közös mérlegük négy győzelem, egy döntetlen…

Maradjunk annyiban, hogy Európa legjobbjainak nincs okuk szégyenkezni az elmúlt évi teljesítményük miatt. Különösen Spanyolországnak nincs, amely 16 mérkőzéséből csupán egyet nem nyert meg – de még azt az egyet követően is diadalt ült, hiszen tizenegyesekkel legyűrte Olaszországot az Európa-bajnokság negyeddöntőjében. Mint mellékelt infografikánkon is nyomon követhető, a spanyol nemzeti tizenegy az elmúlt évtizedben meggyőző teljesítményt nyújtott – két esztendőt (2002, 2003) a világranglista harmadik helyén zárt –, ám önmagához képest nem is olyan régen mélyponton volt.

2006 volt Luis Aragonés kapitányi korszakának legeredménytelenebb periódusa. A selección a nagy várakozások dacára „szokás szerint” leszerepelt a világbajnokságon (kiesés a nyolcaddöntőben), azt követően elveszített kettőt az első három Eb-selejtezőjéből, majd évbúcsúztatóként odahaza kikapott felkészülési mérkőzésen Romániától. Kevés kapitánynak adatik meg, hogy egy ilyen fél év után a posztján maradhasson; a „Hortalezai bölcs” maradhatott – és irányításával ezután nem kapott ki a csapat!

Az elmúlt hónapokban lapunk többször kísérletezett a „spanyol titok” megfejtésével, és nem meglepő módon mindannyiszor a szervezett utánpótlás-nevelésnél lyukadtunk ki. A jó szemű nevelőedzők, Juan Santisteban, Gines Meléndez és a később a felnőttek kapitányaként nem túl sikeres Inaki Sáez nevét ma már az egész világ kívülről fújja. A siker további tényezői között szó esett az öltöző egységéről – amely a Real–Barca rivalizálás miatt korábban nem volt jellemző –, valamint Aragonés kapitány hozzáértéséről. Van azonban még valami, amiről a nyáron hivatalba lépett – és egyelőre százszázalékos – új kapitány, Vicente del Bosque beszélt egy minapi interjújában.

„Korábban a válogatott kizárólag a hazai bajnokságban játszó futballistákból verbuválódott. Aztán ahogy kezdtek egyre nagyobb számban külföldre igazolni játékosaink, ez megváltozott, és légiósaink újfajta győzni akarással tértek viszsza a válogatottba –

mondta Del Bosque, aki, ha nem is feltétlenül önszántából, rövid időre maga is szembesült a külföldi munkavállalás frissítő hatásával a török Besiktasnál. – A legnagyobb külföldi klubokba kerülő spanyol játékosok levetkőzték az őket korábban jellemző megilletődöttséget, amely miatt a válogatott jóformán már a kezdés előtt elveszítette az olaszok, a franciák vagy a németek elleni, nagy tétre menő mérkőzéseket. Mára viszont, miközben számunkra közömbössé vált, kit kell legyőznünk, a kisebbségi érzés ellenfeleink játékát kezdi megbénítani…”

Az elmúlt hónapok eredményeinek ismeretében nehezen megcáfolható szakvélemény.

Noha a spanyolok vb-selejtezőbeli csoportbeosztása, valamint a ranglista számítási módja miatt valószínűsíthető, hogy jövő ilyenkor is az ibériaiak ülnek majd a világ tetején, érdemes figyelni Európa többi meghatározó csapatára is, hiszen legkésőbb a jövő évi világbajnokságon támadást intéznek Spanyolország biztosnak látszó hadállásai ellen.

Németország legjobbjai számára ez presztízskérdés az elveszített Eb-döntő után. Joachim Löw együttese tíz esztendő után zárta az évet a világranglista első három helyezettje között, amit elsősorban az Eb-n is megcsodált, hagyományos küzdőszellemének, valamint eredményes támadójátékának köszönhetett (2008ban a Nationalelf szerezte a legtöbb gólt, 36-ot, Európában). A csoportkör után az Európa-bajnokság legnagyobb esélyesének tartott – aztán az oroszok odavetette banánhéjon elcsúszó – Hollandia, valamint az Eb-ről lemaradó Anglia az elmúlt öt esztendőben egyszer sem volt olyan erős, mint tavaly, és bár Olaszország nem mondhatja el magáról ugyanezt, a szövetségi kapitányi székbe visszaülő, világbajnok Marcello Lippi szerepvállalása minden bizonnyal óvatosságra inti a squadra azzurra leendő ellenfeleit.

Természetesen nincs kőbe vésve, hogy a kontinentális ellenfelek közül csak e tradicionális futballhatalmak állhatják útját Spanyolországnak.

Mert hiszen milyen lenyűgöző csatárjátékot láthattunk Guus Hiddink orosz válogatottjától tavaly! Milyen kilátástalan helyzetekből állt talpra Törökország az Európa-bajnokságon! Az ő példájuk ösztönzően hathat más, ma még a reflektorfényen kívül működő, világsikert óhajtó műhelyekre – és a most pozíciót vesztő vetélytársakat, Csehországot, Franciaországot és Portugáliát is fűti a vágy, hogy beleszóljanak a spanyol örökség felosztásába.