Pelé üzenete az Alattyáni Termelőszövetkezet csapatának

Hímzett fali terítők, rojtos pásztorsubák, kopott cséphadarók között bújik meg az alattyáni helytörténeti kiállításon a gyűjtemény legfurcsább darabja: Pelé üdvözlete az Alattyáni TSZ SK csapatának. Az aláírt fénykép eredeti példányát titkos helyen őrzik letétben, szigorúan csak a másolatot csodálhatja meg az, aki betéved a csendes jászsági falu letűnt világát bemutató tájházba. Elsőre nem titkolt csodálkozással, sőt valamelyes gyanakvással figyeltük az alföldi néprajzkincs rendkívüli darabját, pedig minden jel szerint nincs csalás, nincs ámítás, a brazil fuballcsillag fényképén jól azonosítható a háromszoros világbajnok keze írása, az autogram betűinek jellegzetes kanyarjaival: „Para o A. T. S. C. da Hungría, Pelé Edson”. 

Az ATSC az Alattyáni Termelőszövetkezet Sport Kör rövidítésének kissé hibás átírása, ez rendben is van, egyetlen apró kérdés vár csupán tisztázásra: mi köze Pelének Alattyánhoz? A rejtélyt Mosonyi Sándor, egykori jászberényi rendőrkapitány, az alattyáni labdarúgás hőskorának meghatározó szereplője és elhivatott kutatója oldotta fel, felfedve a dél-amerikai kapcsolatot. A kulcsszemély neve: Triznya Pál. Az 1930-ban verbuválódott első alattyáni csapat kapusát a gazdasági világválság az óceánon túlra sodorta, amerikai földön Paul Nagykunsági néven kezdett új életet. Brazíliába vetette a jó szerencse, Porto Alegre városába, az ország ifjúsági kézilabda-válogatottjának edzőjeként kamatoztatta sportszakmai képességeit, és alkalma nyílt személyesen megismerkedni a brazil futball ikonikus alakjával is. Márpedig ha „Pali bácsinak” fontos volt, hogy 1971-ben hazalátogatva szuvenírként az alattyáni sportpálya melletti szántóról vigyen magával egy zacskó földet a tengerentúlra, odakint is presztízskérdésnek tekintette a szülőfalujának címzett üdvözlet kicsikarását a világ leghíresebb játékosától. 

Ha nem is helyezték letétbe, az alattyáni futballtörténet szempontjából a Pelé-fényképpel legalább egyenértékű dokumentum a falu legelső csapatáról fennmaradt fotográfia. Szerepel rajta svájcisapkában, bőrlabdával a kézben maga Triznya Pál, és ott feszít az álló sor szélén, ingben, zakóban, hózentrógerrel Heiszter Lajos tanító, leventeoktató, aki annak rendje s módja szerint felöltöztette a játékosokat a leventeegyesület magyar címeres felsőibe és tornanadrágjaiba. Az iparoskörben szerveződött futballtársaságnak a játékteret és a kincset érő labdát Buday Andor főjegyző biztosította, Ligeti József plébános a Katolikus Legény Egyletben népszerűsítette az új labdajátékot, Rigó Dániel a Hangya Szövetkezet főrészvényeseként a gazdasági alapot biztosította az egyesületalakításhoz, Mosonyi József Jászberényben tanuló gimnazista pedig a sportág ismeretét hozta magával. 

Az első ellenfél éppen a jászberényiek csapata volt, az 1930 pünkösdjén vívott alattyáni mérkőzés „harmadik félidejének” emlékét is megőrizte az utókor. Az ifjú vendégjátékosoknak erélyes csapatvezetőjük egy pohár italt engedélyezett, amit ők úgy értelmeztek, hogy egyszerre csak egy pohárral fogyaszthatnak. A félreértés okozta galibáról és a zűrös folytatásról az Alattyán sporttörténete című, 2005-ben megjelent könyvben olvashatunk…

„Hűvös, világos, csillagos éjszaka volt akkor. Már régen szerettek volna hazaindulni a vendégek Jászberénybe, de többen nemcsak kerékpározni felejtettek el, de még tolni sem tudták ezen járműveket. Nagy tanácskozás után Oláh Károly gazdálkodó hazament, befogta a lovakat, majd a kocsira felpakolták a kerékpárokat, a tanár úr a kocsis mellé a bakra ült, és a menet elindult jóval éjfél után Jászberénybe. Amikor a kocsi már Varga Salamon háza előtt kifordult a makadámútra, még mindig volt, aki a kerítésoszlopban vélte felismerni azt, akit legjobban szeretett.”

Egy réges-régi futballfotóból éppúgy kibonthatók egy falu életének mosolyt fakasztó epizódjai, mint szívbe markoló mozzanatai: az 1930-as alattyáni csapatkép hátsó sorában, a mellette feszítő társtól kissé eltakarva, magyar címeres sportingben ott mosolyog egy apró termetű, elálló fülű, hátrafésült hajú fiú is. Kohn Józsefnek hívták, a hajdan népes alattyáni zsidóság egyik megbecsült családjából származott, édesapja szatócsboltot vezetett a faluban. Mint megtudtuk, a futballistát néhány évvel később egész családjával együtt elvitték Auschwitzba, sohasem tért haza. Családtagjai közül egy testvére, a falu egykori tündérszép lánya élte túl a világháborút, évtizedekig cipelve lelkében a koncentrációs tábor traumáját és a megmaradásának zálogaként vállalt táborbeli sorsát.

Az 1939-ben született Mosonyi Sándor hivatkozott sporttörténeti munkáját lapozgatva pontosan megérthetjük, miért lenne indokolt a néprajzkutatásnak nagyobb figyelmet fordítania a falusi futballkultúra jelenségeire. Következzen hát néhány kiragadott, színes példa arra, hogy miként ágyazódott be a labdarúgás a falu mindennapjaiba, szokásrendszerébe! A világháború utáni idők nélkülözéssel kísért, ínséges éveiben az alattyáni labdarúgók úgynevezett „betlehemes csapatot” szerveztek, amely házról házra járva pásztorjátékot adott elő a településen, fellépési honoráriumként mindössze a sportegylet támogatását kérte a vendéglátóktól. Később olyan is előfordult, hogy gabonacséplés idején egy-egy szakajtó búzát kértek a gazdáktól szponzorációként, amelyet értékesítve aztán előteremtették a működéshez szükséges fedezetet. A régi fagyos telek idején természetes volt az is, hogy a csapat játékosai a szurkolói körrel együtt kivonultak a pályára, lapátot ragadtak, és meccskezdésre eltüntették a félméteres havat. A helyben működő gépállomás teherautójával oldották meg a csapat utaztatását, mi több, a műhelyfőnök tiltakozása ellenére titokban innen csenték ki a fenyőanyagot az ácsolt kapufákhoz. 

Végül egy kedves történet egy kijátszott fogadásról, az elbeszélővel, Mosonyi Sándorral a főszerepben: „1962-ben viszonylag jó csapata volt Alattyánnak, az ellenfél Jászivány igencsak gyenge alakulat volt. A félidőben Alattyán 6:0 arányban vezetett. Mind a hat gólt Mosonyi Sándor szerezte. A községi gátőr, aki nagy focirajongó volt, ekkor azt mondta, hogy egy hordó sört fizet, ha tíz gólt rúg a gólszerző. Ennek ismeretében a második félidőben minden labdát rájátszottak, de csak kilenc gólig jutott. Az eredmény ekkor már 14:0 volt. A játékvezető, aki tudott a felajánlásról, szólt az érdekelt csatárnak, hogy egy perc van hátra. Ő ekkor hátrafutott és mivel a kapusánál volt a labda, kérte, dobja neki oda. Ezt követően a tizenhatosról mindenki megrökönyödésére saját kapujába emelte a labdát. Az eredmény 14:1 lett és ő rúgott 10 gólt. Az alattyáni kapus, Császár Matyi a földet verte mérgében, többen nem értették, miért rúgott öngólt a csatár. A partvonal mentén Sülyi Gábor eszmélt elsőként, kiabálva, hogy az öngól nem érvényes! Ekkor egy félórás vitatkozás után megegyeztek, hogy az öngól is gól, Sülyi Gábornak fizetni kellett. El is vonult mindenki Lajkó Sanyi bácsi kocsmájához, hogy a megérdemelt jutalmon osztozzon.”

A bukolikus hangulatú anekdotákat még hosszan folytathatnánk, és bizonyos értelemben ide tartoznak az NB I-es csapatok vendégjátékát övező történetek is. Az 1956-os forradalom után az „egy gyár, egy falu” felhívás keretében az alattyáni tanács a csepeli gyárral került összeköttetésbe, a barátkozás jegyében a Csepeli SC NB I-es csapata pályára lépett a községben, a falu futballcsapata pedig a budapesti egyesület stadionjában játszhatott visszavágót. Ha hihetünk a Szolnok Megyei Néplap korabeli beszámolójának, az FTC csapatának 1981-es alattyáni „sörmeccse” gyakorlatilag a ferencvárosiak bajnoki ünneplésébe csapott át: „Úgy istenigazában állt a bál. A zenészek vonójába papírpénzt húztak a mulatozók. A hangulat az alattyáni művelődési ház tetejét emelgette. Ebedliék körtáncba fonódva ünnepeltek. Hogy mit? Hát a zöld-fehérek azt, hogy a nagy rivális, a Vasas döntetlent játszott a Csepellel, így a szombati, Honvéd elleni győzelmük alighanem a bajnoki címet is jelentette. A házigazdák pedig a nem mindennapi vendégeket. Szóval rúgták a port a fiúk. Háromszor is elindultak – ennyiszer zendített rá a zenekar a Rákóczi-indulóra – háromszor is visszatapsolták a fradistákat a lelkes házigazdák. Végül a zöld-fehér autóbusz elporzott, a vendéglátók pedig egy találkozás élményével lettek gazdagabbak. Alighanem mérföldkő lesz ez a nap a község sporttörténetében. Még az unokáiknak is mesélni fogják azok az alattyári labdarúgók, akik pályára léptek a Ferencváros ellen, a számukra 10:2-es vereséggel végződött hírverő meccsen.” 

Mesélik is azóta büszkén, ahogyan az 1984-es, MTK elleni alattyáni 0:8-at is. A kék-fehérek fellépésének archív fotóanyagában számos különleges felvételt találni, így olyat is, amelyen az akkor 23 éves középpályás, Bognár György együtt látható Hidegkuti Nándorral. Azt már magától az Aranycsapat legendás csatárától tudjuk, hogy a találkozáshoz részéről nagy fokú rugalmasság szükségeltetett: „Egyiptomba készültem csapatomhoz, amelynél edzősködtem, és jó szokásomhoz híven elutazás előtt belátogattam klubom székházába az MTK-hoz. Az előtérben a falon, mutatós plakáton olvastam, hogy az MTK hírverő meccset játszik Alattyán községben. A plakáton rajta volt, hogy a mérkőzés díszvendége én vagyok. Rögtön eszembe jutott, hogy erről beszélt velem valaki, de időpontot nem egyeztettünk. Ekkor derült ki, hogy a mérkőzés időpontjában én már Egyiptomban leszek. A repülőjegyemet és az utazást későbbi időpontra ütemeztettem át, mivel úgy éreztem, hogy a számomra akkor még ismeretlen alattyániak nem érdemlik meg az esetleges távolmaradásomat.”

Kétségtelenül igaza volt Hidegkuti Nándornak, Alattyán felettébb figyelemre méltó falu. A kívülállónak talán meglepő lehet például, hogy az országos tendenciával ellentétben itt nem csökkent, hanem minimálisan nőtt a népesség száma az elmúlt tíz évben, a 2024-es adat szerint 2096 lakost számlál a község. Teljes kapacitással működik az általános iskola, a fiatalabb nemzedékek körében egyre jelentősebb a helyi cigányság aránya (a 2022-es népszámlálási statisztika szerint a faluban a válaszadók 10.6 százaléka vallotta magát romának). A közbiztonság helyzetére Huszár Arnold polgármester elmondása szerint jellemző, hogy nemrég valaki napokra az utcán hagyta lekötetlenül biciklijét, mégsem bántotta senki. Az alattyáni valóság minden rétegének megismerésére néhány órás látogatásunk természetesen kevésnek bizonyult, azt viszont a településvezetővel folytatott lelátói beszélgetés egyértelműen tisztázta, hogy a futballcsapat esetleges újraindításának anyagi feltételeit az önkormányzat nem tudja biztosítani, a szűkös gazdálkodási lehetőségek között erre nincsen reális esély. 

Marad hát fő futballeseménynek a környékbeli csapatoknak szervezett hagyományos kispályás torna, a Zsíros kenyér-kupa, amelynek gyakorlatából kinőtte magát az évek során a Zsír on the Feszt nevű, országos hírű zenei előadókat is felvonultató népszerű fesztivál. A rendezvény főszervezője, Józsa Tamás fotográfus és operatőr először még 2017-ben ajánlotta a Hátsó füves országjáró sorozat figyelmébe az alattyáni labdarúgás témáját, a régóta várt találkozásra végül csak nyolc év késéssel került sor, a futballmentő túra keretében. 

A szeptember 6-i alkalomra újra összeállt a tizenöt éve megszűnt alattyáni nagypályás csapat, baráti hangulatú mérkőzésen fogadta – nagy sikerű téli sportbáljairól is ismert – ellenfelét, Jászboldogháza együttesét. Az eredmény 2–2 és sok felmelegített régi sportbarátság lett, természetesen utóbbiak bizonyultak összehasonlíthatatlanul fontosabbnak, a lefújás után a bográcsban főtt jászsági birkapörkölt tette teljessé a harmóniát. A szünetben rendezett tizenegyesrúgó-versenyt a gyermekek körében Forgó Csenge, a fiatalok kategóriájában Pelyva Alex nyerte meg, a Hátsó füves futballmentő túra pedig 61. állomásán „bevette” immár tizedik megyéjét, Jász-Nagykun-Szolnokot is.

A falusi labdarúgás helyzetéről és kilátásairól a csapatszervezővel, Józsa Tamással beszélgettünk a pálya szélén. Nem árt lejegyezni, miként fest az amatőr fuballvilág alulnézetből, alattyáni szemmel: „Hiányzik az utánpótlás, ezt látjuk, kopik, egyre kopik a labdarúgás. Hogy lesz-e valaha Alattyánban újra futballélet, jó kérdés, egyelőre nem látjuk a fényt az alagút végén. Én magam Jászboldogházán játszom, és jó néhány alattyáni fiatalt is oda tudtunk irányítani az elmúlt években. Hogy helyben mi hiányzik az újrakezdéshez? Nagyon egyszerű erre a válasz, négy betű: pénz. Pénz nélkül a megyehármat se lehet csinálni, a pálya fenntartása, a csapat szervezése többmilliós tétel. És ugye pénz nélkül nem ugrunk bele, saját pénzt meg nem rakunk bele, mert tudjuk, hogy a futball pénztemető. Pedig a labdarúgás hatalmas közösségszervező erő, meg lehet nézni, a játékosok most, a meccs után néhány perccel is egymással beszélgetnek, senkinek a kezében nem látni telefont. Ez azért 2025-ben ritka jelenet. De szorul vissza a jelenség, sorra szűnnek meg a megyei bajnokságokban szereplő csapatok, újakat toborozni meg utánpótlás híján nagyon nehéz. Nekünk is jellemzően ötven-ötvenkét éves játékosaink vannak most itt, nincs nagyon kikből fiatalítani. Attól tartok, tíz év múlva ugyanez a beszélgetés arról szól majd, hogy maradt-e még húsz-huszonöt csapat a teljes megyében.”

Egyelőre elképzelhetetlen az újrakezdés, ösztönzésképpen mégis idemásoljuk a cikk végére Pelé híres mondását, a 2022-ben elhunyt brazil futballcsillag kései üzenetét alattyáni barátainak: „A siker kemény munka, kitartás, tanulás, áldozat és legfőképpen szeretet az iránt, amit csinálsz.”

A Jászság festőjeként szokás emlegetni Gecse Árpádot (1900–1999), az Alattyánban született művészt, a lokálpatrióta szellemiség hűséges képviselőjét. Bár megjárta Nyugat-Európa műhelyeit, visszatért szülőfalujába, amely fő ösztönzését, ihletét és örömforrását jelentette. Egykori házában ma emlékkiállítás működik, a Hátsó füves futballmentő túra alattyáni napjának nyitó pontjaként – Budai Rudolf értő kalauzolása mellett – itt ismerhettük meg a település büszkeségének sajátos művészi világát. 

Visszaemlékezésében ő maga így írta le hosszú életének indulását: „1900. július 9-én tikkasztó nyári forróság volt, s errefelé hetek óta egy csepp eső sem esett. Apám délidőben sietve indult hazafelé a földjeiről, ahol már befejezték az aratást. […] A belső szobából kiszűrődő gyermeksírás nagy boldogsággal töltötte el. Hát még, amikor a bába közölte vele, hogy egészséges fiúgyermeke született! A bába azt is elmondta apámnak, hogy a születésem után közvetlenül nehezen akartam megszólalni. Ekkor azonban a bábától kaptam néhány célirányos pofont, s néhány feszült másodperc után anyám boldogan vehette karjaiba felsíró magzatát. Az életemet tehát pofonokkal kezdtem, s azzal a tanulsággal, hogy a pofonok lehetnek nagyon hasznosak is, miként ezek voltak.”

Katonai érdeklődése révén a sportok közül a vívás állt szívéhez közel, ám Mosonyi Sándor szóbeli közlése nyomán ismeretünk van arról, hogy rendszeresen kijárt az alattyáni fuballcsapat meccseire, vehemens szurkolónak számított. Ami pedig a róla szóló krónikákból kimaradt: a második világháború utáni időszakban trenírozta is a – fiával, ifjabb Gecse Árpáddal felálló – koroszályos falusi csapatot, amellyel 1948-ban megyei úttörő bajnokságot nyert. Érdekes összefonódás, hogy a település első sportpályáját éppen a neves festőművész szüleinek tanyája mellett, a vásártérnél alakították ki, a vadászháztól kijjebb eső, a vályogot vető cigányok tevékenysége nyomán csak „válykos”-nak nevezett területen. A mai pálya már a harmadik a település történetében, az pedig falusi szinten ritkaság, hogy az egyébként csapat híján használaton kívüli centerpálya mögött ma is elterül egy szabályos méretű, vasapukkal kialakított „hátsó füves” edzőpálya is.

Ugrás a Hátsó füves főoldalára