Ültessünk sportot!

Nem a legsikeresebb esztendőnk volt 2008. Ön például, aki mindig óvatosan jósol, tizennyolc magyar érmet várt a pekingi olimpián, ehhez képest lett tizenegy. Nem a legsikeresebb esztendőnk volt 2008. Ön például, aki mindig óvatosan jósol, tizennyolc magyar érmet várt a pekingi olimpián, ehhez képest lett tizenegy.

Hát… Finoman szólva is felemás a vizsga eredménye. A rajt előtt mindenki roppant magabiztos volt, ami tulajdonképpen rendben is van, hiszen a mondás szerint „célozd meg a Holdat, s akkor a csillagok közé érkezel”. Ám az már kevésbé jó, hogy csak keveset láttunk a csillagokból.

Megkockáztatom, a nagyszájúak csak beszéltek, miközben – maradva a hasonlatánál – nem is látták a Holdat…

Az sohasem jó, ha az edzők, a sportolók a versenyen azzal kénytelenek szembesülni, hogy túlzott volt az önbizalom, hogy a felkészülésük nem sikerült, a rivalizáció pedig erősebb, mint gondolták.

Azt azért tudni lehetett, hogy nemcsak mi, hanem az ellenfelek is készülnek, azt pedig világosan illett volna látni, hogy hol tartunk a világhoz képest. Az ilyesmi elemzés kérdése, ami elhiszem, hogy strapás, de hasznosabb, mint a megalapozatlan magabiztosság.

Ami engem illet, a jövőben még óvatosabb leszek. Eddig megfeleztem a remélt érmek számát, ezentúl majd harmadolom. Ami pedig az elemzést illeti, a jövőben felmérjük, hol tartanak a sportágaink, hány versenyzőt, hány edzőt foglalkoztatnak. Az adatok birtokában valósabbak lehetnek majd a céljaink.

Azt viszont csak nehezen érhetik el, hogy a felelősök feltegyék a kezüket, ne az őket megbénító tétről beszéljenek, hanem a lehetőségről, amellyel élni kell.

Az olimpia minden sportoló életében vissza nem térő esély a kiugrásra, a játékokon a legeslegjobb formában szokás versenyezni. Nálunk ez nem volt általános. És persze a felelősség vállalása sem. Nemcsik Zsoltnak, Balogh Gábornak, Vörös Zsuzsannának például a múltjához illendően kellett volna szerepelnie, de az ezüstérmes Fodor Zoltán vagy a negyedik Boczkó Gábor is többre vihette volna, odáig mindenképpen, hogy ne csalódott emberként érkezzen haza. Ne feledjük: ők tehettek volna a legtöbbet a sikerért, ők versenyeztek, nem a pénz, nem a körülmények, nem a zsűri.

A pólósok viszont csak mosolyogtak, amikor áradoztak róluk, csak maguknak, magukban hittek, meg is nyerték a tornát.

Több évtizede vagyok sportvezető, de még életemben nem láttam annyira motivált, hittel teli, fegyelmezett, csak a győzelmet elfogadó társaságot, mint az övék. Minden megnyilatkozásukon látszott, hogy csapatot alkotnak. Náluk rend és fegyelem volt az olimpiai faluban is, ami bizony enyhén szólva sem volt általános a köreinkben. Nem véletlen, hogy az év sportolója díj átadásán, ahol a legtöbben különféle „izgalmas” ruhakölteményben jelentek meg, ők az olimpiai formaruhájukban voltak, demonstrálva, hogy az ünneplésben is egyek.

Nem mentség, legfeljebb magyarázat, hogy a sport körül egyébként sincs rend, nyilatkozatokban, ígéretekben nincs hiány, ám a gyakorlat… Mondja, létezik nálunk egyáltalán sportlobbi?

Van egy-két jó szándékú, segítőkész képviselő, ennyi az egész. Amikor viszont szavazni kell, mindenki azt nézi, melyik gombot nyomják meg a többiek, s annak megfelelően voksol a téma mellett vagy ellene. Jellemző, hogy a költségvetés szavazásánál az is ellene szavazott annak, hogy az önkormányzatok a településen élő gyerekek után négyszázötven forint úgynevezett fejkvótát kapjanak a sportra, aki egyébként azt szajkózza, hogy esztendőnként a teljes összeg egy százaléka megilletné a sportot. A pekingi olimpia után a hatalom oldaláról is elhangzott, hogy most kell lerakni a londoni jobb szereplés alapjait.

Egyetértek. Kár, hogy egyelőre nyomai sincsenek az elképzelésnek. Sőt. Egy volt állami sportvezető nemrégiben arról írt, hogy nincs szükség a versenysportra, a lufi kidurrant, a homokozót nem gereblyézni kellene, hanem felszántani. A hasonlatnál maradva, szerintem az ültetés lenne a legfontosabb. Mert igenis kellenek a példaképek!

Legyünk pontosak: kellenének… És nem csak a sportban.

Én maradnék a sportnál. És a számoknál. Sydney előtt kétezer igazolt vízilabdázónk volt, Athén után hatezer, most, a sorozatban harmadik olimpiai arany után tízezer. És több is lehetne, ha lenne elegendő uszoda. Biztos vagyok benne, hogy sokat számít, ha a gyerek Cseh Lacin, Benedek Tibin, Molnár Tamáson és Nagy Tímeán nő fel, őket látva teremnek benne vágyak, álmok a sikeres életre.

A szombati tisztújításon ön az egyedüli elnökjelölt. Érez elégtételt azután, hogy két esztendeje bizalmi válságot kreálva meg akarták buktatni?

Nincs bennem büszkeség, ha arra gondol. Úgy érzem, van még dolgom a magyar sportban, s erőm is van hozzá. Tudom, ez nagyon hivatalosan hangzik, de nem tudom másképpen megfogalmazni. Megszoktam, hogy a legjobb előretekinteni.

Önnek nagy előnye, hogy akkor sem csökken a presztízse, ha nem áll a MOB élén. Tagja a NOB-nak, sőt a protokollfőnöke, továbbá parlamenti képviselő az Európai Parlamentben – jeles, közmegbecsülésnek örvendő tisztségek. Azoknak viszont, akik a helyébe léphetnének, karrierjük szempontjából nagyon fontos a poszt.

Én úgy látom, hogy az esetleges kihívóim még nem érzik magukat készen az elnöki tisztségre. Nem hozzám, a feladathoz mérve.

Szerintem egy karrierista sohasem képes valós önértékelésre, de ennél fontosabb, hogy hiába lesz újra elnök, a pozícióját irigylők megnehezíthetik a MOB dolgát, mint ahogy tették korábban is.

Nézze, a két esztendővel ezelőtti, úgynevezett bizalmi válság során megjelent a széthúzás, a pártoskodás, sőt a félelem is közöttünk, amit nagyon sajnálatosnak tartok. Nehéz volt rajta túllépni – nem a személyem, az egység hiánya miatt. Nincs abban semmi rossz, ha egy vezető dolgát megnehezítik építő, ha úgy tetszik, segítő szándékú kritikával, de ebben az esetben nem ez történt. Szörnyű volt, hogy amikor az elnökségben szavazásra bocsátottunk egy-egy kérdést, számolnom kellett, hányan mondanak politikai indíttatásból igent, s hányan nemet. Nagyon bízom benne, hogy a tisztújítás után ilyesmi nem fordulhat elő.

Megbocsásson, de ön is vállalt politikai szerepet.

Van azért egy nem is apró különbség… Nekem nem volt szükségem a politikára ahhoz, hogy vezető szerephez jussak a magyar olimpiai mozgalomban. Meg aztán szét tudtam választani a kétféle tevékenységet, már csak azért is, mert az Olimpiai Charta egyértelműen megköveteli. Ez vezérel majd akkor is, ha újra bizalmat kapok, magyarán, mindent megteszek az egységért, és egyébként is változtatni kívánok néhány dolgon.

Például?

Nem tudok majd mindenkivel, mindenáron jóban lenni, mindenkin segíteni, ahhoz most szűkek a források. Az edzőket, a sporttudományt és a sportegészségügyet állítom munkánk középpontjába, ha úgy tetszik, az ő erkölcsi és anyagi megbecsülésük révén igyekszünk megteremteni a jobb londoni szereplés alapjait. Ezzel együtt az olimpikonokkal, a sportolókkal való törődés határozza meg minden tettünket a jövőben is, ez természetes.

Az egység megteremtése együtt járhat a hatalomtól való függetlenséggel?

Semmiképpen. Az ilyesmi lehetetlen. A MOB civil szervezet ugyan, de hagyományosan, több mint egy évszázad után mondhatni, történelmileg része a magyar közéletnek, a közgondolkodásnak. Meg aztán a NOB-ban Samaranch elnök úrtól annak idején megtanultam, hogy az állammal vitatkozhatunk ugyan, de együttműködni vele kötelességünk.