„Meg kell tanulnunk győzni”

Nem lehetett nem észrevenni. Már szombat este, a mindent eldöntő pont után látszott a csalódottság a magyar játékosok arcán – még a nézőknek is csak percekkel a lefújás után köszönték meg a biztatást. De nem olyan nagy csoda ez, hiszen olyan maratoni meccsen kaptak ki Romániától, amelyen könnyedén megnyerhettek volna 3:0-ra, vagy 3:2-re is. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy 3:1-es vereség is lehetett volna belőle – de talán még az is jobb lett volna ennél. A lelkeknek mindenképpen.)

„Rettenetesen szomorúak és csalódottak voltunk, hiszen ott volt előttünk az esély a győzelemre – mondta a mérkőzés másnapján Mózer Zoltán, a válogatott csapatkapitánya. – Sajnos megint kiütköztek a meccshiány okozta hibák és problémák. Nem lehet a tétmérkőzéseket csupán edzésekkel pótolni, szükség lenne arra, hogy egy évben három-négy találkozónál többet játsszunk, mert csak így lehet előrelépni.”

Szerencsére a délelőtti edzésen az egymás elleni játék, illetve az azt követő videózás valamennyire feloldotta a görcsöt, és a mieink újra tudtak mosolyogni.

„A másodedzőnkkel, Zarka Péterrel kelemeztük a bosnyákok tegnapi meccsét, remélem, meg tudjuk valósítani, amit elterveztünk – mondta még az esti találkozó előtt Kántor Sándor, a válogatott szövetségi kapitánya. – Arra kértem a fiúkat, hogy próbáljunk meg végig koncentrálni, mert nem lenne jó, ha szettet vesztenénk.”

Sajnos ez nem sikerült: az első két játszmában jól játszottunk, és magabiztosan nyertünk, ám a harmadik szett végi buta kihagyásoknak köszönhetően „beengedtük” a mérkőzésbe az ellenfelet, amelynek játékosai – jó balkáni nemzet módjára – rendkívül felszívták magukat. Kulcsembereink sorra csődöt mondtak, így pedig nem tudtuk visszahozni a találkozót az utolsó szettben sem – a vereséggel pedig elszálltak továbbjutási esélyeink.

Ismét marad a csalódottság…