Király az alagsorban

Lelki szemeinkkel most is látjuk, ahogy 42-es lábait kapkodva fürgén fölpattog a Puskás-stadion Iharos-termébe, a valóban kivételes sportteljesítmény felett érzett őszinte elégedettséggel az arcán, Darth Vader-szerű hangoktól mentes légzéssel és egészséges pulzussal lehuppan a székébe – majd miniexpozéba fog. Rendben, ébenhajú Otto hetvenévesen is bivalyerős, röhejes kinézetű amerikai focistának öltözve-maszkírozva sem feltétlenül állnánk az útjába, de ennyire azért talán még ő sem, karakterében viszont tényleg inkább gépies, mint légies a fickó. A csapatáról nem is beszélve.

Mindegy. Nem elég találó a leírás. Pedig karácsony környékén kinek vagy minek higgyen az ember, ha nem a mindenható Értelmező kéziszótárnak?

Szóval: süllyesztő.

Mi a következő verzió?

Mélyépítésben: munkavégzéshez a mélybe süllyesztett (túlnyomásos légterű) acél- vagy vasbetontartály.

Nyilván megőrültek a szerkesztők...

De nem mind. A nyerő bővített forma – eltűnik a süllyesztőben: nem szerepel többé.

Mint a görög labdarúgó-válogatott három fellépés után a nyári Európa-bajnokságról. Címvédőként. A derék görögök nem csak tengerpartban, a napsütéses órák számában vagy gasztronómiai vonalon kivételes náció, lételemük a teatralitás, a dráma hétköznapjaik szerves része, és tulajdonképpen úgy, olyan sorsszerűen szerencsétlenül és véglegesen alászállni senki sem tud széles e Gaián, mint ők, Orfeusz gyermekei.

Legyünk büszkék: a lejtőre állítás, a liftakna szélére taszigálás dicsősége a miénk – Árpád vére, hej! A Moirák május 24-én este hét óra tájékán a magyar válogatott álarcát öltve Budapesten láttak neki áldásos tevékenységüknek, Erwin Koeman bemutatkozó mérkőzésén a nemzet büszkeségei 3–2-vel fél térdre kényszerítették a kontinens – papíron – első számú csapatát. De nem a vezért: a vereség után az import diktátor, az „ottokrácia” szülőatyja, Otto Rehhagel kevésbé energikusan, mint fentebb felelevenítettük, de még mindig korát meghazudtoló lendülettel és ruganyossággal szedte az Iharos-terem felé kanyargó lépcsőket, a sportteljesítmény felett érzett őszinte elégedetlenséggel az arcán, Darth Vader-szerű hangoktól mentes légzéssel és egészséges pulzussal lehuppant a székébe – majd miniexpozéba fogott. Miszerint ez (mármint a vereség) se több, se kevesebb, mint amikor a színpadon a harmadik inas poharakba tölti a bornak látszó piros löttyöt – kevéssé jelentőségteljes epizód. Hetekkel később egy világ omlott össze bennünk, hitünk megtört, álltunk némán, megrendülten, nyúzott arccal, gyermekkori álmunk foszlott szanaszét a felismeréssel. Még egy német parancsnok is tévedhet, legyen mégoly konok, öntörvényű, mindamellett következetes is, mint ébenhajú Otto, aki mit sem változtatott a négy évvel korábban a foci igaz, romlatlan lelkű szerelmesei számára a kínok kínját jelentő, meccsnézés alatt is pokoljárást idéző, ám felettébb sikeres stratégián, amivel a görögök Portugáliában knock outolták a nagyarcú futballnemzeteket.

Ez a tragédia. Azt hiszed, kezedben a bölcsek köve, ugyanúgy tündökölsz majd, mint legutóbb, elvégre mindent ugyanúgy csinálsz, mint annak előtte. Hű vagy önmagadhoz, emberevőket, küklopszokat állítasz a védelem tengelyébe, sőt még eléjük is lecövekeltetsz legalább egy behemótot, hogy szolgáiddal rémisztő falanxként tartóztasd fel az ellent, de tulajdonképpen kódolod a csúnya pofára esést, sőt elvhűségeddel magad húzod meg a vécétartály láncát, és süllyedsz teljes királyi valóddal a pokolig – vagy a derítőbe. Mert már mindenki ismer. Egyik napról a másikra a színpad alatt, az alagsorban találod magad, pedig a világ, a környezeted csupa szépet és jót ígért.

Azért szögezzünk le valamit: a görögöket rútul félrevezették selejtezőbeli riválisaik – köztük mi, magyarok –, elhitették velük fenséges voltukat, szervilis behódolásukkal pukkadásig táplálták amúgy is duzzadt egójukat. Vagy ezért is a kapitalista média a felelős, amelyik nem szégyellte világgá kürtölni a hírt, hogy a kvalifikáció során összeharácsolt 31 ponttal ébenhajú Otto hada a mezőnyben csúcsot döntött, elvégre egyetlen alakulat sem gyűjtött a csoportmeccsek során ennél több egységet. Uralkodóhoz méltó tett, hozsánna, pukedli. Csak arról hallgattak a nyomorultak, hogy mindezt egy olyan hetes tagjaként abszolválták, amelyben a 2006-os világbajnokság mezőnyének egyetlen árva képviselőjét sem találta az avatott szem.

Róluk szóltak a hírek, velük volt tele a sajtó – négy éve és az idei nyitányon egyaránt, és picivel később is, habár már mínuszos előjellel: a svédek, az oroszok és a spanyolok szabta zakók után egy kopírozhatatlan aranygenerációnak végleg leáldozott, tagjait már csak koruk miatt sem kapkodják szét a telhetetlen, ergo tehetős klubok, a kontinenshódítók örökre leléptek a színről. Csupán azt bajos pontosan belőni, uralmuk mennyi időt ölelt is fel. Négyéves periódusról beszélünk vagy szigorúbban mérve négyhetes pünkösdi királyságról, melynek most is füstölgő romjain (blama:

három vereséggel még sohasem búcsúzott az Eb-től a mindenkori címvédő) esetleg új élet fakad?

A svédek elleni salzburgi fellépés előtt puszta elhivatottságból vabankra ezer eurót ajánlottunk az összeg hallatán rettenetes grimaszba torzuló arcú dílernek a görög szektorba szóló belépőért, a spanyolokkal szembeni – tét nélküli – harmadik partiramár kis túlzással dobták utánunk a jegyeket, ugyanis a kutya sem volt már kíváncsi rájuk. A fenség kivéreztetésén jelen lenni kéjes és kivételes szórakozást ígért, ahogy mellékesen a görög sajtótájékoztatók látogatása is, ahol az idő előrehaladtával mind gyérebb számú érdeklődő reménytelenül viaskodott a tökélyre fejlesztett struccpolitika jeles képviselőivel.

Dicstelen vég: mi ugyanúgy kikoptunk a kurta-furcsa, szóvirágokkal és a másodperc tört része alatt lehurrogott felhorkanásokkal tűzdelt beszélgetésekről, ahogy ébenhajú Otto veteránjai az alpesi tornáról.

A bajnokok eltűntek a süllyesztőben, vélhetően a történelmi törvényszerűség következményeként egyszerűen azért, mert meghaladta őket a kor.

Pardon, a koruk.