AZ IKREK LEVESZIK A LÁBÁRÓL

Megéri a karácsony előtti tekergés a Széchenyi-hegy zegzugos oldalában. Az ember lába előtt hever egész Budapest, itt-ott díszben a kerti fenyőfák, egy laza kilincsű lakásajtó mögött pedig él egy tüneményes család.

Molnárék.

Két poronty cikázik az előszobában, mígnem az anyuka csendre inti őket, hogy aztán pillanatok alatt elmerüljenek a gyertyák meggyújtása és elfújása izgalmas feladatában. Mindannyian, papa, mama, gyerekek. Együtt, ahogy eddig ritkán lehetett, de 2009-től sűrűbben, elvégre a háromszoros olimpiai bajnok pólós Molnár Tamás a mesterhármas után leköszönt a válogatottságról.

„Mióta 1997-ben felnőttválogatott lettem, soha nem volt olyan karácsonyom, hogy a következő évben ne várt volna rám egy világesemény” – mondja Papesz, aki a pekingi döntő után a vízből kimászva rögtön a kitartó családnak köszönte meg a támogatást, majd rájuk gondolva bőgve lépett fel a dobogóra. De nem volt hiábavaló a sok pólóval eltelt nyár, bizonyítja ezt a nappali sarkában tiszteletet parancsolón álló vitrin is, roskadásig ereklyékkel. Érmek, labdák, könyvek, poszterek, újságcikkek, ami csak termelődött a tucatnyi világszínvonalú válogatottszezon alatt. De van-e rendszer a gyűjteményben?

„Persze, elkezdtem szépen egymásra rakni a dolgokat – érkezik a halálosan komoly válasz, aztán a mosoly után jön a folytatás. – Tervben van,

hogy egyszer rendbe rakom az egészet, mondjuk, ki lehetne plakátolni minden falat poszterekkel, de az biztos, hogy ha elkezdem, egy hétig ott ülök majd elmerülve az emlékekben, úgyhogy most karácsony előtt biztos nem kerül már sor rá.”

Közben a két szőkeség, Hugó és Manó nagyon belejön a tüzeskedésbe – ahogy ők mondják –, de néhány, az édesanya, Noémi által az ovis karácsonyra legyártott csokigolyót azért hajlandók eltüntetni, miközben a papa mesél tovább.

„Húsz világversenyen nyertünk érmet, csak egyen nem, 2001-ben Fukuokában. De remélem, azért még nincs vége a sikereknek, csak a válogatottnál, hiszen a klubbal folytatom, bajnok még lehetek. Szóval szünet nincs most sem, bár szerencse, hogy 27-e és 28-a hétvégére esik, úgyhogy karácsony után még lesz egy-két napunk” – vigyorog a center, mint amikor egy civil örül a munkamentes ünnepnapok torlódásának, aztán lekuporodik a csemetékkel a kandalló elé könyvet olvasni. Sőt, énekelni. De csak halkan, hogy az avatatlan jelenlévő ne ijedjen meg. Csakhogy a csemetének ez nem elég, ígéretet akar, hogy a vendégek távozta után lesz férfias dalolás.

„Na jó, de most nézz oda a bácsira, hadd fotózzon le! Nézd meg, mekkora masinája van!” – buzdít a papa, és több se kell,a gyerkőc megindul a gép felé, de aztán visszafordul, olyan aranyos „kicsi a rakás” alakul a piros pléden. Amikor a mázsánál nehezebb bekkek alól csak a kézfeje látszik ki, miközben levegő után kapkod, aztán fordul a kocka, és a merülő ellenfél hátáról a kapu felé fordul, nem sokan tudnák elképzelni, hogy Molnár Tamás olykor gügyögve énekelget otthon.

„Pedig rutinos mesélő” – közli Noémi, majd párjával egyetemben meséli, hogy az ikrek nagyon is tudták, mi történik a világ másik felén augusztusban. Azt legalábbis értették, hogy apa valami fontosat csinál – tavasszal jelmondat lett, hogymajd az olimpia után –, nem hiába szurkoltak neki a finálé idején a tévére tapadva, majd puszilták meg a képernyőn az arcát a győzelem után, és tették odébb a papírból készített aranyérmeket, mondván, nekik majd az igazi kell.

Elő is kerül a teljes gyűjtemény, a három aranyérem, Sydney, Athén és Peking legfőbb emléktárgya. Amelyeknek mind története van, azokon kívül, amelyeket mi is elmeséltünk az évek során. A 2000-es széle például csorba, mert az egyik rokon a nagy meghatottságban elejtette, a 2004-es fejjel lefelé van a dobozában, máskülönben a tasak idővel lecsiszolná a domborművet, a 2008-as meg papírtörlőn fekszik a vájatában, hogy ne legyen szöszös.

„Baromi nehéz, de zseniális” – válaszolja még a doktor arra, hogy milyen az ikrekkel, főleg a vízilabda mellett, majd megtoldja annyival, hogy erről igazán a felesége tudna mesélni, de miután az egyik gyermekpalántát becsomagolták a plédbe, a másikat is muszáj, és megy tovább az élet.