Sosem látott mélypont

Ami a „boldog békeidőkben” elképzelhetetlen lett volna, most bekövetkezett: három és fél hónappal (!) a pekingi olimpia záróünnepségét követően újabb magyar dobogóst ünnepelhetünk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság – egyelőre első fokon – doppingvétség miatt megfosztott érmétől két kalapácsvetőt, Vagyim Gyevjatovszkij és Ivan Tyihont. A fehéroroszok megbüntetése azt jelenti, hogy az ezüstérem Pars Krisztián ölébe hullott, a magyar csapat pedig a huszadik helyre kapaszkodott fel az összesített éremtáblázaton.

Hurrá! – kiálthatnánk, elvégre minden sikert meg kell becsülni. És persze Pars Krisztián karrierjében is fontos fejezet, hogy olimpiai érmesnek mondhatja magát. Ám ha őszintén elemezzük a helyzetet, kénytelenek vagyunk bevallani: e plusz ezüstérem mit sem változtat a magyar csapat szereplésén, a hazai versenysport megítélésén.

„Sosem látott mélyponton van a magyar sport!”

– foglaljaössze kritikáját az élsport közállapotáról Váczi János sportközgazdász. Pedig a sport szerepe mifelénk még mindig elsősorban az elitsportolók és az olimpikonok eredménycentrikus nevelése, miközben a szabadidősport megtűrt ágazat. Ám a több évtizedes rablógazdálkodás árát meg kellett fizetni, s Pekingben kipukkadt a lufi. A vergődő magyar versenysport utolsó mentsvára összeomlott. Tulajdonképpen az a csoda, hogy az olimpiai csőd csupán 2008-ban, s nem négy esztendővel ezelőtt következett be.

A válságmenedzselést nem lehet megúszni

Pedig az állam az olimpia előtti hónapokban jelentős anyagi eszközöket mozgósított, hogy életben lehessen tartani az évtizedek óta táplált (sok szempontból teljességgel hamis) illúziót, hogy Magyarország sportnagyhatalom.

„Négy évig elfelejtette a kormány a sportot, aztán az utolsó percben minden energiát az olimpiai számok versenyképességének megőrzésére összpontosított, amit egy aránytalan, rosszul súlyozott sportköltségvetésből támogatott”

– fejtegeti a sportközgazdász. Ám a pénz nem minden: ahol az alapoknál baj van (a magyar lakosság alig kilenc százaléka végez rendszeres testmozgást), ott a felépítmény óhatatlanul ingatag. Az aránytalanságok egyik apró példája Váczi János szerint az olimpiai járadék. Kényes a téma, hiszen ki merné állítani, hogy a nemzet büszkeségei nem érdemlik meg a gondoskodást. Csak hát olimpiai járadékra a 2009-es büdzsében, amelyik összesen 260 millió forintot szán a szabadidősportra, csaknem másfél milliárd forintot jelöltek meg, ami az Önkormányzati Minisztérium által sportra szánt 15.2 milliárd forint mellett jelentős tétel. Ilyen arányú, hoszszú távú állami támogatást olyan országok engedhetnének meg maguknak, ahol a sportkasszában a magyarországi pénz minimum tíz-, de lehet hogy ötvenszerese áll rendelkezésre.

„Annak ellenére, hogy ez a támogatás nincs összhangban a sportköltségvetés nagyságával, nincs olyan sportpolitikus Magyarországon, aki hozzá merne nyúlni e kiváltsághoz, hiszen az óriási felháborodást váltana ki – mondjaVáczi János. – Az állam e járadékkal valójában azt a pénzt teszi az olimpiákon helytállók zsebébe, amelyet ők aktív sportoló korukban a sportpiacon nem tudtak megkeresni. A lépés humánus, és azon sportolók szemszögéből érthető, akiknek a sportágában nemzetközi szinten sincs pénz, viszont szögesen ellentmond a modern versenysport piaci logikájának. ”

Ez mellékszál, nagyobb baj, hogy nagyon gyorsan elült a pekingi kudarc miatt kerekedő vihar. A sportkormányzat érthetetlenül hallgat, s noha a MOB ösztökélésére lezajlottak sportági vizsgálódások, az eredmények az ingerküszöböt sem érték el.

Nagy a csönd a tekintetben, miként lehetne az immár letagadhatatlan válságból kikapaszkodni, noha hasonló lejtmenet esetén a vállalati szférában megúszhatatlan az azonnali válságmenedzselés. Az „Ej, ráérünk arra még!” típusú hozzáállás életveszélyes, mert sok-sok évbe, rosszabb esetben évtizedbe kerülhet, mire a sportágak legtöbbjében a megkezdett munka eredménye, érdemei megmutatkoznak.

„Márpedig a 2009-es költségvetés nem arról tanúskodik, hogy a kormány tanult a pekingi leckéből, ellentétben például az angolokkal, akik okulva atlantai kudarcukból, 1996-ban életre hívták az Egyesült Királyság sportjának fejlesztésére a UK Sport nevű átfogó sportfejlesztési programot – magyarázza Váczi János. – Régiókra osztva az országot szakmai műhelyeket hoztak létre, amelyeket normatív és pályázati forrásokból származó pénzekkel támogatnak. A financiális alapot a szerencsejáték-bevételek jelentik. Ehhez képest amit a Szerencsejáték Zrt. mifelénk sportszponzoráció fedőnéven produkál, az komolytalan…”

A létesítményhelyzet egyszerűen tragikus

A szerencsejáték-bevételekből nagyságrendekkel többet kellene a sportnak kapnia, és emellett többletforrásokat jelenthetne a magyar sportnak például a GDP egy százalékának sportra fordítása, vagy a korábbi filmtörvény mintájára befektetésösztönző csomagok kidolgozása. Kulcskérdés a létesítményhelyzet javítása is. Abban legalább egyetért a magyar sporttársadalom, s ez olimpiai elemzésekből visszaköszön, hogy drámai a magyarországi sportlétesítmények állapota.

Ugyanakkor egyre gyakrabban hallani olyan hangokat, hogy elég az olimpiacentrikus sportfelfogásból! Váczi János elismeri, az elmúlt évtizedek alatt különösen a kevéssé médiavonzó olimpiai sportágak veszítettek sokat értékükből, a XXI.

század szórakoztatóipari zűrzavarában, az amerikai mintára ligarendszerben működő globális sportágak mellett legfeljebb kis szeletet jelentenek. Ám az olimpiai diadalok nemzettudatunk részei, lemondani róluk hiba, bűn lenne. Az emberek – különösen manapság – áhítják a valós teljesítményen alapuló sikert, egy-egy váratlan futballgyőzelem vagy a hokisok szárnyalása a közelmúltban egy országot hozott lázba. Gond azonban, hogy olimpiai sikersportágaink piaci körülmények között finanszírozhatatlanok, az állam gondoskodására a továbbiakban is szükségük lesz. A sportpolitika hálátlan, de ellazsálhatatlan feladata, hogy a támogatást illetően markánsan szelektáljon közöttük. A „mindenkinek egy kicsit” megoldás szétszórja a pénzt, annyi forrás pedig sosem lesz, hogy mindenkinek bőségesen jusson. „Hoszszú távra kell meghatározni azoknak a sportágaknak a körét, amelyeket az állam támogat. Ha csomagban értékesítenénk a marketingpiacon a kiválasztott, médiaháttérrel is megtámogatott sportágakat, nagy szponzori bevételeket lehetne szerezni” – állítja asportközgazdász.

Aki a látványsportokat, azon belül a zászlóshajónak számító profi futball jövőjét illetően még borúlátóbb.

„A magyar labdarúgást egy szűk, saját érdekeit előtérbe helyező réteg uralja, amelynek eszébe sincs reformokkal javítani a helyzeten, hiszen még ebből a szánalmas állapotban levő futballból is tud pénzt kivenni magának. A FIFA-rangsor senkit se tévesszen meg, a lényeget illetően semmit sem jelent, a hazai labdarúgás nemhogy nem fejlődik, a g ö dörnek még az alja sem látszik” – mondja Váczi János. Ő lényegében reménytelennek látja a gyógyulást, főként, hogy a rejtélyes Advertum-üggyel az utolsó utáni lehetőségét játszsza el a futball a talpra állásra.

Elemi igény érzékelhető az érdemi változásokra

Az Orbán-kabinet idején a sportkormányzat próbálta kormányzati akarattal rendezni a helyzetet, de ez az elképzelés nem járt eredménnyel, s a jövőt illetően sem tűnik üdvös megoldásnak.

„Az állam jelen helyzetben egyet tehet: kiáll a labdarúgóutánpótlás fejlesztése mellett, amúgy távol kell tartania magát a futball zavaros ügyeitől. Az egyéb látványsportokat illetően lehet támogató partner, akár a sportvállalkozások mikrohitelekkel történő megsegítésével, akár sajátos PPP-konstrukciók megvalósításával is”

– jelentette ki a Fidesz sportkabinetjében is dolgozó sportközgazdász. Aki úgy látja: elemi igény érzékelhető a sporttársadalom hangsúlyos részében arra, hogy végre érdemi változások történjenek, s ezzel új fejezet nyíljon a magyar élsport történetében.