Alultáplált magyar sport

Alapkérdés: mennyit áldoz az állam 2009-ben a magyar sportra?

Nos, az új esztendőben alig több mint húszmilliárd forint illeti az „iparágat”, s ebbe az összegbe az olimpiai sportágak támogatásától az utánpótlásvonal megerősítéséig mindent beleszámolhatunk. Persze egy olyan országban, ahol a napi megélhetési gondok mellett az emberekben még ötletként sem vetődik fel, hogy sportolni jó, sőt sportolni kell; ahol a mozgásszegény életmód miatti betegségekkel kapcsolatos halálozási arányszám drámai értéket mutat, ott ez a bizonyos sportra fordítandó húszmilliárd forint is rengetegnek tűnhet.

Pedig nevetségesen kevés, mondhatni aprópénz…

Nem teljesítették az öt kívánságot

Az Országgyűlés sport- és turisztikai bizottságának elnöke, Bánki Erik szerint manapság legalább negyvenmilliárd forintos támogatásról kellene beszélni, s ez az összeg sem (lenne) észveszejtően nagy, ám ha figyelembe vesszük, hogy 2002-ben az országban még 28 milliárd jutott a költségvetésből a sportfejlesztésre, akkor a mai egyenleg (a megfelezett összeg) rendkívül aggasztó kórképet mutat, s a beteg lázlapján a következő felirat áll: alultáplált.

Hogy a magyar sport meggyógyítható-e (függetlenül a gyászos pekingi szerepléstől, s attól, hogy a három aranyérem így is elegendő lehetőséget nyújt arra, hogy a valós gondokat elfedő politikai PRmunka, a jutalomosztás hatásos legyen…), nagy kérdés, hiszen a gyógyszer nem más, mint a pénz. Persze a gyógyításhoz kellene még hozzáértés, jó szándék, s nem utolsósorban az, hogy a sport közös, az aktuálpolitikai érdekektől független ügy legyen. Ezen feltételek viszont nem valósulnak meg, és ez előrevetíti a 2009-es valóságot.

Az Országgyűlés öt pártjának képviselői tavaly kivételes egyetértésben tárgyaltak a Fidesz által öt pontban összefoglalt „Sport 2007” című programról. Hinnénk, bármi is legyen az az öt pont, egyik mögött sem lehetnek olyan gyenge érvek, hogy ne fogadják el.

Persze más a hit és más a valóság…

A sport a mai Magyarországon nem olyan lobbitényező, hogy komolyan vegyék, úgyhogy mondani sem kell, a „Sport 2007” az Országgyűlés előtt elbukott…

S ha elbukott, érdemes feleleveníteni, mi váltotta ki az ellenkezést az országirányítókban, mit tartalmazott az ötpontos program.

1. Valósuljon meg a mindennapos testnevelés

2. Változzon meg az adótámogatás rendszere

3. Épüljön meg az új Puskás Ferenc Stadion

4. A költségvetés egy százalékát fordítsa a mindenkori kormányzat sportcélokra

5. Szükséges a sportinfrastruktúra általános fejlesztése

Szándékosan nem erősorrend szerint soroltuk fel az öt kívánságot, amelyek közül a második és a negyedik az igazán kardinális. A mindennapos testnevelés megvalósítása ugyanis már régi igény – jelzésértékű, hogy a jelenkorban is csak szlogen, pedig annál olcsóbb prevenciót még nem találtak ki, mint hogy az iskolákban megteremtsék a mozgás lehetőségét. S merthogy nincs engedély a mindennapos testnevelésre, ezért nem is véletlen, hogy Magyarországon a megszorítások között a kórházi ágyszámcsökkentés súlyos problémát jelent, hiszen a mozgáshiány miatt kialakuló betegségek terén minden öszszevetésben érmes helyen állunk a világranglistán. Nem véletlen, hogy évi százmilliárd forint megy el olyan betegségek gyógyítására, amelyek mozgásgazdag életmóddal megelőzhetőek lennének. Summa summarum: a megszorítás, a sporttól való mindennemű elvonás nem spórolás, hanem pazarlás…

Az új Puskás-stadion… Régi téma ez is. Egy nemzeti stadion megépítése, sőt megléte jobb helyeken nem megvalósíthatatlan igény, hanem ténykérdés.

Felesleges ragozni, hogy ez ügyben mi, magyarok miképpen is állunk: az Aranycsapat legendájáról elnevezett aréna felső karéja a mai napig életveszélyes, s az alsó szintekre bezsúfolható harmincezer szurkoló jelenti a telt házat.

Elszomorító...

S ha már itt tartunk: a magyar sport infrastrukturális fejlesztésének igénye is aktuális, s ez ügyben az elmúlt hat esztendő statisztikáját figyelembe véve szintúgy szomorú a kép, mert ez elmúlt hetvenkét hónap alatt mindössze tizenkét tornaterem és nyolc uszoda épült (a kontraszt kedvéért: Spanyolországban csak Madridban hetven multifunkcionális csarnok van önkormányzati kezelésben; Budapesten két, vállalkozási formában működtetett centrumról beszélhetünk…). Magyarországon ilyen létesítményhelyzet mellett az embereknek csupán kilenc százaléka sportol, ami ped i g ennél is elborzasztóbb, hogy a gyerekek, az ifjabb nemzedék hetvennyolcvan százaléka csupán a kötelező (de ugyebár nem mindennapos!) testnevelésórákon mozog.

Csupán három évig tart ki a lendület

A jóslatok szerint a negatív folyamatok miatt jó, ha három évig viszi még a tehetetlenségi erő a magyar sportot, azaz kirakatversenyzőink ilyen háttérrel már a londoni olimpiáig is bajosan jutnak el úgy, hogy útjukat az eddig megszokott hétköznapi sikerek kövezik ki.

„Az érdemi megoldás az lenne, ha a parlament által elfogadott Sport XXI. Nemzeti Sportstratégia végrehajtásának időtartama alatt a költségvetés sportcélokra fordítható forrásainak összege elérné az egy százalékot – egészíti ki a fentieket a feszítő problémák kapcsán Bánki Erik. – A jövő évi költségvetésből, amelynek öszszege kilencezermilliárd forint, a most meglévő húszmilliárd forinttal szemben száznegyvenmilliárd kellene a magyar sportra. A jövőképet roppant borúsnak látom, az utóbbi években alkalmazott módi nem a sport és nem is az egészséges nemzet érdekeit képviseli. A szerencsejáték-bevételekből nem jut a versenysport támogatásra, márpedig ez fontos tényező, ha fejlődésről, fejlesztésről beszélünk, hiszen a mindenkori kormánytól független, s nem is csekély összegről lenne szó! Az önkormányzatok az elmúlt időszak sanyarú helyzetében is költségvetésük egykét százalékát a sport támogatására fordították; 2009-ben a hivataloktól százötvenmilliárd forintot von el a kormány, ami a helyi sporttámogatások csökkentéséhez vezet. A leértékelődést mutatja, hogy a sportminisztérium megszüntetése után a sportügyek irányítását kvázi egyszemélyes marketingmunkává fokozták le; ezen a területen a legfontosabb szempont az, hogy a hivatali vezető a sikeres sportolókon keresztül ismertséget szerezzen… Ezzel szemben a parlamenti sportbizottság még így is felmutathat eredményeket, mert miközben az Oktatási Minisztérium a mindennapos testnevelésre vonatkozó javaslatot lesöpörte, aközben az ellenzéki politikai erők összefogásának köszönhetően az ötmilliárd forintos sportnormatíva-támogatás megvalósult, így éves szinten településenként ötszáz forint per fő hozzájárulás jár minden magyar állampolgárnak. Ez például a húszezer lakosú Mohács esetében évi tízmillió forintot jelent, amely öszszeg már alkalmas a diáksportrendszer újjáélesztésére. Pozitívum, hogy a Szabó Tamás vezette NUPI jól végzi a dolgát, az intézet egymilliárd forintos költségvetése harminc százalékkal nőtt, így a rendelkezésre álló egymilliárd-háromszázmillió forintból folytathatók a sikeres projektek, mint például a Héraklész-program, amely összegyűjtheti a magyar sport számára a talentumokat. Most azonban messze vagyunk attól, amit Magyarországon a sportnak jelentenie, képviselnie, megvalósítania illenék.”

Befektetési és adózási kedvezmények kellenek

A gazdasági válság vizionálta időszak egyik legfeszítőbb gondját az jelenti, hogy a hivatásos sportolók javadalmazásának módja enyhén szólva is kaotikus. Marketingpénzek, arculatátviteli szerződés alapján kifizetett vagy kínkeservvel összekalapozott támogatási összegek, zsebbe csúsztatott forintok adják ki a versenyzői honoráriumokat. A profi sportból élők jövedelmének legális kifizetésére lehetséges módszert kínálna az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás, az ekhós adózási forma bevezetése – erre, úgy tűnik, remény sincs...

A sportot féltők már többször is jelezték, hogy a befektetési kedvezmények megteremtése hatalmas segítség lenne – s ahogy Bánki Erik is említi –, hasonlóan az úgynevezett filmtörvényben alkalmazott módszerekhez, a szórakoztatóipar ezen ága is megmenthető lenne.

A bürokraták emelte falak azonban túl magasak, s a magyar sport már nem olyan erős, hogy átverekedje magát rajtuk. Amit ma látunk, az csupán árnyéka régi önmagának – s ha így sorvad tovább, akkor elenyészik…

KÖVETKEZIK: Olimpiai csőd