Brazilok között

Egy jókor lekevert anyai nyakleves aranyat érhet. Ami Gergely Istvánt illeti, akár szó szerint is, hiszen ha édesanyja annak idején nem ehhez a pedagógiai eszközhöz nyúl, fia egész biztosan nem büszkélkedhetne többek között két olimpiai aranyéremmel.

Ez a történet akkor kezdődött, amikor a gyermekeit egyedül nevelő Gergely mama olyan elfoglaltságot keresett két kisfiának, amely hasznos, és amely révén vigyáznak is rájuk. Kézenfekvő módon kínálkozott a sport, azon belül az úszás, és az akkor hatéves István – illetve még Pisti… – szorgalmasan látogatta is az edzéseket. Révkomáromban pólósok oktatták az úszást, és amikor egy esztendő elteltével a srácok már jól elboldogultak a vízben, felkeresték az édesanyát, hogy engedje a fiúkat vízilabdázni: magasak, erősek és tehetségesek. Ő rábólintott, és ezzel vette kezdetét a remek karrier, bár akkoriban ezt még csak sejteni sem lehetett. Különösen úgy nem, hogy István egy idő után kezdte unni a sportolással járó monotóniát: amíg a barátai játszottak, élték a kiskamaszok szokványos életét, ő mindennap ment az uszodába, a hétvégeken pedig egy idő után négy meccsen is játszania kellett.

Edzéskerülő lett, az edzők viszont szóltak a mamának, aki nem ült le a lelkére beszélni a fiának. Szó nélkül lekevert neki egy hatalmas pofont, és ezzel minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Ez még egyszer megismétlődött, ugyanazzal a kezdettel és véggel, a fiú többször nem is próbált meg hátat fordítani a vízilabdának.

Úgy tízéves lehetett, amikor az egyik edzésen kipróbálták a kapuban. A tréner úgy spekulált, hogy ha már sok gólt nem dobnak, legalább kapjanak keveset, és erre éppen kapóra jött a magas és ügyes gyerek. Mások a félpályáig sem tudták elhajítani a labdát, ő viszont több meccset is úgy nyert meg csapatának, hogy a végén a kapujából dobta a győztes gólt. Eleinte tetszett neki a poszt, de egy idő után rájött, a mezőnyben változatosabb a játék. Egy alkalommal fel is vetődött, hogy legyen inkább center, de aztán mégis maradt a kapuban, amit ma már természetesen nem bán.

„Amikor elvégeztem a nyolc általánost, fogalmazást kellett írnunk arról, miként képzeljük el a jövőnket – emlékszik viszsza. – Én azt írtam, hogy pólós leszek, spanyol és olasz csapatban akarok játszani, olimpiai és világbajnok leszek. Jól hangzott, bár a legkisebb esélye sem volt, hogy valóra válhat. Egy gyerek könnyen hiszi, hogy minden csak rajta múlik, és a lehetőségek korlátlanok. Szerencsére a gyerekeknek nagyon sokszor van igazuk.”

Ugyanakkor az is tény, hogy a vágyak valóban messze álltak a realitástól. Gergely István hiába lett tagja minden korosztályos válogatottnak – 18 évesen már a felnőtteknél is az ő nevével kezdődött az összeállítás –, a mesés külföldi szerződésekről, az áhított diadalokról szlovákiai pólósként tényleg legfeljebb álmodozhatott. Sokszor szerepelt a magyarok ellen, mindig vesztes együttesben, és kicsit érettebb fejjel csak abban reménykedett, hogy egyszer talán játszhat közöttük valamelyik klubcsapatban.

Ám az élet kiszámíthatatlan. Hét éve a fukuokai világbajnokságon hangzott el először, hogy talán honosíttathatná magát, de egy évig nem történt semmi. Aztán egyre többet beszélgetett erről Kemény Dénes szövetségi kapitánnyal, és Halmos R. Péter, az Eger mostani ügyvezető elnöke is egyre erősebben ösztökélte. Nyilván az is sokat számított, hogy időközben Budapestre, a Dominóhoz szerződött. Végül beadta a derekát, és rengeteg procedúrán végigküzdve magát („A vizsga komplett érettségivel ért fel”) megszerezte a magyar állampolgárságot.

És mi köze ennek a bátorsághoz?

„A szlovák szövetség nem akarta kiadni a játékengedélyemet, mert azt szerette volna, hogy védjek az utolsó olimpiai selejtezőn. Én azonban erre már nem voltam hajlandó, mert a lehetőségek nem álltak egyensúlyban egymással. Szlovákként biztosan utazhattam volna Athénba, ám a csapat a futottak még kategóriába tartozott. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott volt az esély, hogy beverekedhetem magam a magyar válogatottba, amely szinte biztosan érmet nyer, és én ezt választottam.”

Merész döntés volt. Nem véletlenül használta az esély szót, ugyanis Kemény Dénes világosan értésre adta, hogy a honosítás nem jár automatikusan válogatottsággal – tagja lehet a bő keretnek, a többi rajta múlik. Nagy kockázatot vállalt, ráadásul teljesen idegen környezetbe csöppent. Szlovákiában a pólósok utolsó előtti helye is siker, nálunk a második már kudarc. Ismeretlen volt tehát számára a győzelmi kényszer, ki kellett harcolnia a társak bizalmát, valamint megszokni, hogy életében először, 27 évesen a kispadra is le kellett ülnie.

„Olyan ez, mintha egy magyar futballista hirtelen a brazil válogatottban találná magát – magyarázza. – Már ott voltam Sydneyben is az olimpián, de életem legrosszabb élményei közé tartozik. A szlovák vezetők, a közvélemény hihetetlenül lekezelően bánt velünk, a maradék önbizalmunkat is aláásták, nem véletlenül lettünk utolsók. Magyarországon viszont a vízilabdázók tekintélyes, népszerű sportolók, amivel persze óriási felelősség is jár, és ennek az átélése nem megy egyik napról a másikra.”

A buktatók dacára megérte kockáztatni. Gergely István bekerült az athéni győztesek csapatába, és mert egy évvel korábban már a világbajnoki aranyat nyerő együttesnek is tagja volt, a két sikerrel a gyerekkori álom maradéktalanul valósággá vált – az olasz és a spanyol szerződés már korábban létrejött, de maradjunk továbbra is a válogatottnál és az olimpiáknál.

„Nekem Peking a legkedvesebb – mondja. – Athén is siker volt, de ott csak epizodista lehettem, most azonban sokkal több jutott egy momentumnak köszönhetően.”

Talán még mindenki emlékszik rá. Az elődöntőben Montenegró három góllal vezetett, amikor Kemény Dénes becserélte Gergely Istvánt, aki szemkápráztatóan védett, kulcsfigurája volt az eredmény megfordításának. Felidézve ezt a meccset nem magáról beszél, hanem a szövetségi kapitányról, aki a júliusi Európa-bajnokság után egyetlen poszton változtatott a kereten: Nagy Viktor helyett Gergely István lett a másik kapus. Azt taglalja, hogy muszáj volt igazolnia Kemény Dénes döntését, ráadásul egy éve készült erre a lehetőségre. Két év után került vissza a válogatottba, és élete minden egyes percében Peking lebegett a szeme előtt. Mobilja kijelzőjén ez állt: 2008. 08. 08., olimpia! Amikor csillagokat látott futás, úszás vagy bokszolás közben, ha fájt mindene, ha lelki gondok gyötörték, azonnal erre gondolt: 2008. 08. 08., olimpia!

„Mindenki vágyik rá, hogy bizonyítson önmagának, és ha ezzel másoknak is örömet szerez, nagyobb sikert nem is érhet el a sportban” – foglalja össze egyetlen mondatban azt, amit Pekingben elért.

És hogy mi jöhet még? A tavasszal LEN-kupát nyerhet a Dominóval, ezenkívülEuroliga-döntőre vágyik, és hiányzik az éremgyűjteményéből az Ebarany. Az idejébe belefér még London is, ám az messze van, és amikor két évig nem volt válogatott, ráérzett arra, hogy az élet a vízilabdán kívül is gazdagíthatja.

„Pihenhettem, foglalkozhattam a gyerekekkel, a barátnőmmel, kicsit lazíthattam. Továbbra is a póló a legfontosabb, de szeretném megélni azokat a pillanatokat is az életben, amelyek úgysem jönnek vissza soha, nyerhetek bármit a medencében. Megélni azt a napot, amely éppen felvirrad. Belehajszolhatom magam sok mindenbe, de igyekszem a földön maradni és harmóniát teremteni az életemben.”

Tényleg nagy szerencse, hogy a gyerekeknek gyakran van igazuk.

Jövő vasárnap következik: a válogatottat háromszor is olimpiai diadalra vezető szövetségi kapitány, Kemény Dénes