A báró és az ő lovai

Igazán nem akarom fel bosszantani, de épp az idén jubiláltunk: húsz éve vertek meg bennünket Budapesten úgy az osztrákok, hogy még ma is azt emlegetik. A válogatott kispadján pedig ön ült, technikai igazgatói státusban. Tudja az okát, hogy 1988 májusában miért kaptunk ki négy nullára a Népstadionban?Igazán nem akarom fel bosszantani, de épp az idén jubiláltunk: húsz éve vertek meg bennünket Budapesten úgy az osztrákok, hogy még ma is azt emlegetik. A válogatott kispadján pedig ön ült, technikai igazgatói státusban. Tudja az okát, hogy 1988 májusában miért kaptunk ki négy nullára a Népstadionban?

Azért, mert engedtem a nyomásnak – mondta Bálint László. – Mást sem hallottam akkoriban,mint hogy óriási luxus lemondani akár Détári Lajos, akár Bognár György játékáról. Azzal érveltek, hogy két ilyen remek képességű futballistát igenis lehet együtt szerepeltetni a válogatottban. Én pedig kénytelen-kelletlen mindkettejüket pályára küldtem. A futball irama, gyorsasága, ritmusa már akkor sem engedte, hogy egy csapat két irányítóval szerepeljen, így két játékos egyszerre ne védekezzen. Az osztrákok átszaladtak rajtunk. Nekem pedig be kellett látnom, hogy nem vagyok alkalmas az edzői pályára.

A súlyos vereség miatt jött rá erre?

Dehogyis. Az osztrák csapás csak egy része volt ennek. Pontosan tudtam, hogy képtelen vagyok keménykezű edzőként dolgozni. Nem az észérvek, sokkal inkább az érzelmek irányítottak, s voltak olyan kedvenceim, akiket olyankor is szerepeltettem, amikor más világgá zavarta volna őket. Nálam Pintér Attila, Kiprich József, Vincze István, s még mondhatnék néhány nevet, mindig játszott. Mondom, beláttam, hogy ez így nem mehet tovább, alkalmatlan vagyok a feladatra. Az osztrákok elleni vereség után lemondtam, s úgy voltam vele: viszonylag fiatalon, harmincnyolc évesen megadatott, hogy kapitány lehessek, onnan pedig óriási visszalépés lenne klubcsapatnál dolgozni.

Ezért gyakorlatilag teljesen eltűnt a futball világából. Csak azt ne mondja, hogy nem hiányzott!

Nagyon hiányzott, ezt kár lenne tagadni. Mindig a futball volt nekem a legfontosabb. De mivel nem akartam edző lenni, nem volt könnyű pozíciót találnom. Ekkor jött kapóra egy belga barátom, Louis de Vries ajánlata, aki azt mondta, cégei révén hajlandó pénzt áldozni valamelyik magyar klubcsapatra. Persze hogy a Fradihoz vittem, s olyan jól alakultak a tárgyalások, hogy már csak a szerződés aláírása volt hátra. Ekkor beviharzott Furulyás János, a klub egyik vezetője, s azt mondta: a Ferencváros nem eladó, nemzeti érték, s eszük ágában sincs kiárusítani. Azt hittem, rosszul hallok.

Mennyi pénzt szántak akkor a belgák a Fradira? Ez ugye a kilencvenes évek elején történt…

Nem titok, kezdésként egy év alatt kétmillió dollárt adtak volna, majd további három év alatt ötmillió dollárról szólt a szerződés. Sőt még azt is vállalták, hogy öt évig pótolják a klub költségvetési hiányát. Állítom, ha akkor megkötik az üzletet, a Ferencváros igazi vezérkosként húzta volna maga után a többi magyar egyesületet, akkor nem következik be évek múltán a csőd, és nem zárják ki a csapatot az első osztályból. A Fradi gazdag klub lett volna a belga üzlettel, és hosszú távra megalapozhatta volna a jövőjét. Az idő bizonyította, hogy az akkori vezérkar óriásit hibázott. Nézzék meg, még a sportág őshazájában, Angliában is amerikai, orosz üzletemberek irányítanak.

A Fradiból kitessékelték, s ekkor került Kispestre a belgákkal együtt.

Azért hihetetlen, hogy az élet milyen helyzeteket produkál: a repülőtérre kísértem ki Louis de Vriest, táskájában nagyjából kétmillió dollárral, és Ferihegyen összefutottam Kozma Mihállyal, aki akkor a Honvédnál dolgozott. Kérdezte, mi járatban vagyunk, s mondtam neki viccesen, hogy most veszít el a magyar futball néhány millió dollárt. Ő persze rögtön mondta: állj, irány Kispest, azonnal egyezzünk meg. Így történt. Három évig voltunk a Honvédnál, ezalatt egy bajnoki címet szereztünk.

Miközben eladta a Taurus-sporttelepet, amiből jókora vihar támadt. Többen és többször vágták a fejéhez, hogy lenyúlta a pénzt.

Bocsánat, egy ember vádolt, vádaskodott, aki aztán fel is jelentett. Nem akarom mondani, hogy ki volt.

Akkor leírom én: Komora Imre.

Valóban feljelentettek, és rendőrségi vizsgálat indult az ügyben. De megállapították, hogy semmilyen törvénytelenséget, szabálytalanságot nem követtem el. Az a sporttelepeladás egy ingatlanüzlet része volt, amely után nemcsak én, hanem a Honvéd is jól járt.

Mit csinál azóta?

Már csaknem tizenöt éve semmi közöm a futballhoz. Van egy ingatlanfejlesztési cégem, nyolcan dolgozunk benne, és nincs okom panaszra. Néhány éve a családommal kiköltöztünk Tahitótfalura – olyan birtokot vettünk, amelyen lovakat tarthatok, s amelyet szinte nekem találtak ki. Öt lovam és négy kutyám van, imádok ott élni a Duna közelében, megszerettem a Dunakanyart, nyugalmat, békét találtam itt.

De én továbbra sem hiszem el, hogy nem hiányzik a futball. Sosem kerülhetett volna valamilyen pozícióba? Mint sokan tudják, én voltam az első futballista a szocializmusban, aki hivatalosan külföldre szerződhetett: 1979-ben mentem Belgiumba, Bruges-be. Addig rendkívül népszerű voltam, szerettek a szurkolók és a játékosok. Attól kezdve viszont megfordult minden. Persze megértettem a pálfordulást: amíg olyan világklasszisok, mint Mészöly Kálmán vagy Albert Flórián nem mutathatták meg, mire képesek egy nyugati nagycsapatban, engem kiengedtek. Érzékelnem kellett, hogy sem rám, sem az utánam kiszerződő futballistákra, Müller Sándorra, Fazekas Lászlóra, Mészáros Ferencre nem voltak kíváncsiak itthon. Nézze meg, ez a generáció most sem képviselteti magát a magyar futballban. Óriási luxus lemondani róluk, és nem hasznosítani azt a szemléletet, amelyet magukba szívtak külföldön. A Fradi invitálását például nagyon vártam. Sajnos nem volt rám szükség.

Érdekli, mi zajlik most a magyar labdarúgásban?

Mondom, hogy az életem része a futball, s így megvan a véleményem mindenről. Egyértelmű, hogy az 1986-os mexikói világbajnokság óta kezdődött a válság, s ami számomra a legbosszantóbb, nincsenek felelősei a kudarcoknak! Pedig csak úgy tudjuk rendbe rakni a dolgainkat, ha mindent tisztába teszünk. Kérdem én, miért nem vállalja magára például az edzői kar a válságot? Mert bizony a szakma és a szemlélet tehet mindenről. Megdöbbenve olvastam Egervári Sándor kirohanását, hogy miért kellett Erwin Koemant kinevezni kapitánynak. Hát milyen eredményeket produkált mondjuk ő? De mondhatnék más nevet is. A piac nem hülye, külföldön szóba sem kerül, hogy magyar szakembert alkalmazzanak. Ne szégyelljünk tanulni, még Erwin Koemantól se. Vegyük tudomásul, hol a helyünk – a magyar futball a törpeállamok közé került.