Vendégtoll: évi százötvenmillió kellene!

A Nemzeti Sport számomra gondolatébresztő cikkének címe ez volt: „A megtisztulás legelső lépése: bércsökkentés!”

Inkább úgy fogalmaznék: költségcsökkentés, racionalizálás, rendszer- és modellépítés.

Vesztenivaló nincs – vesztegetni való idő sincs.

A REAC például biztosan megteszi ezeket a lépéseket – igaz, nekünk könnyű, mert eddig is így csináltuk. Így vagyunk negyedik éve NB I-esek, így lettünk tavaly tizenkettedikek, és így vagyunk most tizenhatodikak. Egyetlen fillér adósságunk sincs, nincsenek légiósaink, így termeltünk profitot a játékosüzletből; így próbálunk versenyezni azokkal a csapatokkal, amelyek ígérgetnek a játékosoknak, aztán most a pénzügyi válságra hivatkozva nem teljesítenek, miközben ha „dübörög a gazdaság”, akkor sem teljesítenének; így próbálunk talpon maradni, tisztességes eredményt elérni azon csapatok ellen, amelyek a mai napig ötven-százmillió forintokkal tartoznak a sokat emlegetett reorganizációs pénzből, és amit persze már sohasem fizetnek vissza – mégis azt mondjuk, csak így érdemes csinálni, és biztos vagyok benne, hogy máshogy sokáig már nem is lehet.

Nézzük a példát: a vezetőedző, pályaedző, kapusedző, orvos, gyúró javadalmazása összesen havi másfél millió forint.

Sok? Kevés?

Ennyi van.

Évente tizennyolcmillió forint.

Versenyeztetés, MLSZ, utazás, étkezés: harmincmillió forint évente.

Prémium, sikeres szereplés esetén hatszázezer forint a csapatnak. Egy pont fejenként negyven-ötvenezer forint, egy győzelem tehát akár fejenként százötvenezer, ez összesen egy évben negyven bajnoki pont (figyelem, ez a középmezőny!) esetén huszonnyolc-harmincmillió forint.

Sok? Kevés?

Ennyit megér.

Adják csak össze: hetvenkétmillió bérekre, tizennyolcmillió a szakembereknek, harmincmillió a költségekre, harmincmillió a prémiumra.

Összesen százötvenmillió forint egy évben!

Mi kerül itt több százmillió forintba?!

Persze ebben az esetben nincs sokmilliós aláíráspénz, amelyből bárkinek juthat…

Nincs előre kifizetett játékjogvásárlás, de legyen érdekelt a játékos, kapjon pénzt abból, amit esetleg egy külföldi csapat fizet érte.

Nincsenek követhetetlen pénzmozgások, nincsenek „szakmailag megalapozott” edzői javaslatok alapján vásárolt eurókötegekbe kerülő, de fabatkát sem érő légiósok, nincsenek jutalékok, nincsenek hónapokig eltartott próbajátékosok.

Nincs három titkárnő, öt lótifuti, ilyen igazgató, olyan menedzser, ám ha vannak, hozzanak több pénzt, mint amennyit visznek, nincs pszichológus, fizioterapeuta, erőnléti edző, lábizomedző, karizomedző, bújtatott edző, edzőtáborok, minden héten szerelésvásárlás, többnapos utazások, eszem-iszom, ezt veszek, azt veszek, amazt bízom meg – és még nagyon sok minden más sincs.

Ami viszont elengedhetetlen:

létesítmény és utánpótlás.

Csak ott szabad ezt az egész magyar futballt komolyan csinálni, ahol az önkormányzatok ez utóbbi két feladatot felvállalják, egészen egyszerűen azért, mert ez a kötelességük!

Higgyék el, nem ér többet egy átlagos magyar NB I-es csapat! Persze itt már kezdődhetnek a viták, hiszen kinek mi az átlagos?

Ám itt is lehet objektív a mérce:

az első három csapat, amelyik nemzetközi kupákban indul, nem átlagos, a többi – negyedik vagy tizennegyedik – mind átlagos, s amelyik kiesik, még ennyit sem ér.

Ilyen egyszerű ez, minden más eset csak arra való, hogy a tulajdonosok zsebéből kiudvarolják a pénzt, mígnem a tulajdonosok megunják, beintenek, aztán mindenki, aki ebből a rossz magyar fociból él, elgondolkodhat, miből tartja majd el a családját.