Norvég aranysorozat

Millió kérdés vetődött fel Szkopjében már szombaton, de még vasárnap is a döntő párosításának kialakulása kapcsán, hiszen a világraszóló szenzációt szolgáltató spanyolok hajnalig tomboltak a boldogságtól, a sorozatban negyedszer Eb-fináléba jutó norvégok szintén nagyon örültek, de azért visszafogottabbak voltak – igaz, ők nem tagadták, ismét döntőzni jöttek a Balkánra. Az oroszok néhány órára mélypontra kerültek, hiszen a hírnevükhöz méltatlanul betliztek, a németek meg egyenesen gyásznapként emlékeztek a szombatra, a spanyolok előtti főhajtásra (ráadásul Grit Jurack, a csapat legjobbja ujjsérülést szenvedett, vasárnap hazarepült, s már meg is műtötték a kezét).

„A lányok szinte önkívületben voltak a németek legyőzése után, ezért igyekeznem kellett lecsillapítani őket, hiszen azt szerettem volna elérni, hogy a vasárnapi döntőre összpontosítsanak – mondta Jorge Duenas, akit már csapata elődöntőbe kerülésekor is szinte szétszedtek az újságírók. – Az sem lenne csoda, ha a fináléba jutással jóllakott volna csapatom, de az utolsó meccs előtti megbeszélésünket azzal fejeztük be, hogy ekkora lehetőségünk talán soha többé nem lesz, s nekünk kevesebb a vesztenivalónk.”

Egy mondat erejéig a spanyolok legjobbját, Marta Manguét is meg lehetett állítani az aranycsata előtt. „Erősek vagyunk, döntőt játszunk, sikersorozat áll mögöttünk, miért félnénk a norvégoktól?” – mosolygott, és sugárzott belőle a hit, az optimizmus.

A norvégok sikerhalmozó „nagyasszonya”, a már élő legendának nevezhető Marit Breivik szerény egyénisége és mindig visszafogott magatartása mit sem változott az utóbbi másfél évtizedben, amióta csúcsról csúcsra vezeti olimpiai, vb- és Eb-győztes csapatát.

„Európai elsőségünk megvédése volt a célunk, ezt nem is titkoltuk, és eddigi meccseink alapján talán van is esélyünk rá, de nem feledjük, hogy a csoportküzdelmekben – s most már ne taglaljuk, milyen furcsa végjátékban – pontot vett el tőlünk Spanyolország” – mindössze ennyit lehetett kiszedni belőle a döntő előtt, s persze lerítt az arcáról az érthető feszültség. Igen, esélyes volt Norvégia a spanyolok ellen akkor és most is, ám Breivik fejében is biztosan megfordult, hogy hasonló helyzetben vártuk például a spanyol–német elődöntőt vagy a hét közben a spanyol–román és a spanyol–magyar csatát.

A szakvezetőnek azután hamar kisimultak a vonásai, s a finálét követően fényűző ünneplést már mosolyogva figyelte, hiszen a főszereplői a boldogságtól hol síró, hol nevető norvég lányok voltak. Ölelték, csókolták egymást a pálya közepén, és persze Marit Breiviknek is kijutott a vigalomból.

„Csapatom remek sorozattal, csak nagyon kis megingásokkal nyerte meg a versenyt, amely sok meglepetéssel szolgált – mondta

Breivik. – A legnagyobb a spanyolok döntőbe kerülése volt, ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy sok élcsapat ezúttal kísérletezett, illetve hozzálátott a generációváltáshoz.”

A gólkirálynő Linn-Kristin Riegelhuth úszott a boldogságban: „Nagyon jó tornán nyertünk, és csak társaimnak köszönhetem, hogy ilyen sok gólt lőttem.”

A torna legértékesebb játékosa, Kristine Lunde szinte csak félmondatokat fogalmazott: „Sokat edzettünk ezért az érzésért… A lányoknak csak sok-sok köszönöm jár… A döntőről? Rosszul kezdtünk, de biztattuk egymást, mint máskor is. Lelkileg és fizikailag kellett bírni… Sikerült, itt az arany…”

A 9. női Eb-nek Dánia és Norvégia ad otthont 2010-ben.

Eb-értékelés a 20. oldalon