Egy magányos farkas

Érdekes figura Anthony Dill. Ke vés olyan légiós fordult meg Magyarországon, aki ennyire palástolja érzelmeit. A texasi 27 éves, 200 centi magas, és ehhez tekintélyes, 123 kilogrammos testsúly tartozik. Az előző idényben egy meccs erejéig már belekóstolt az NB I légkörébe Körmenden, de ott nem marasztalták, állítólag súlyfeleslege volt. Most sem filigrán, ám rendkívül eredményes. A bajnokság harmadik legjobb pontszerzője (21.2), negyedik a lepattanózók listáján (8.4) és második a teljesítményindexek összevetésében az albacompos Rashad Bell mögött (28.9). Jóindulatú túlzással leginkább Charles Barkleyhoz, a korábbi legendás fregoliemberhez lehet hasonlítani, hiszen az NBA halhatatlanjai közé beválasztott Sir is négyes poszton brusztolt, nála egy, néha két fejjel magasabb ellenfelekkel – kiválóan.

A szurkolók által pókerarcnak becézett 13-as már a Dombóvár–Falco találkozó 16. másodpercben a földre kerül: vetődik egy kósza lepattanó után. Első dobása a második percben bemegy, egy lepattanót pöciz viszsza, másodikra középtávolival kísérletezik, ám a dobás hosszú, a gyűrű tövéről kipattan.

Érzelmek? Sehol. Szenvtelenül, rezzenéstelen arccal veszi tudomásul sikeres és sikertelen próbálkozását egyaránt. Aztán egy 6–0-s vendégetap után Bálind József időt kér, és akkor már egy kis grimasz megjelenik Dill szája szegletében is. Szőke Balázsnak ad remek gólpasszt, és mivel a nyolcas nem hibázik, a két kosaras boldogan pacsizik. Következő pontjainál már a levegőbe csap, jelezve, alaposan meg kellett küzdenie a dupláért a nála hét centivel magasabb Horváth Zoltán szorításában.

Eközben lassan megint meglép a Falco, jön is a biztatás a szurkolóktól, akik a csapatkapitány Deák Attilát éltetik, miután faulttal együtt behajít egy hármast, és a bónuszbüntetőt is. Dill első – és egyben utolsó – pihenőjét két és fél perccel a nagyszünet előtt kapja, megérdemli, a Dombóvár addigi 47 pontjából 14-et ő szerzett.

A második félidőben, ahogy egyre nő a feszültség a pályán és a lelátón egyaránt, úgy bújik viszsza nemlétező maszkja mögé az amerikai. Azért egy huncut mosolyt megenged magának egy remek kosár után, miközben a közönség rázendít az „Anthony, Anthony!” rigmusra.

A legkitörőbb reakciót akkor látni rajta, amikor a negyedik negyed elején lépéshibát követ el: megrándul az arca, de nem vitatkozik, szinte szemlesütve megy a kispadhoz az időkéréskor. A hajrában hatalmasat zsákol, de a pókerarc megmarad még akkor is, amikor a gyűrűn himbálózik… Hihetetlen.

Húsz perccel a 102–91-re megnyert meccs után némán vár az öltöző előtt. Elégedett csapatával, de magával nem, azt mondja, sokat hibázott, van javítanivaló. Aztán így folytatja.

„Győzni mindig jó – mosolyog. Majd vigyorog, de csak visszafogottan, amikor azt kérdezzük, milyen az élet Dombóváron. – Furcsa, mert Dallasban ötmillió ember között éltem.”

Pókerarc vissza, odavet egy laza hellót, és már megy is.